Karácsony negyvenöt napja (I-IV)

elegem van a másfél hónapos karácsonyokból.

pedig odavagyok
a haldokló fenyőfák
markáns illatáért.

I. Szelfi

éjfélkor az utcán botorkálva vén penész
tompa szaga csap orron, a járdát szegélyező
szellőzők poros nyílásai köhögik a levegőbe,

a szag gyermekkoromba repít vissza,
és hirtelen azon elmélkedem, bizony
ennek a városnak is titkai vannak,
az elfeledett alagsorok nyirkos téglafalai
között tartja elzárva őket. a házak alatt
rejlő dohos sötétben titkok várják,
hogy újra napfényt lássanak,
mindhiába,
nap-nap után.

– Az a szerencséje, ez az egy van belőle,
ha lenne még vagy nyolc, akkor már
rég túl lennénk rajta. – szólal meg mellettem a bűntárs.

– Ugyan már, ez még csak az út fele,
maga a folyamat, amely ide vezetett
nem is volt olyan rossz, ugye?
Társaságban szenvedni nem is olyan kellemetlen.

a lámpa vörös,
az átjárónál toporgunk.
nem is tudom miért, az út üres.
összenézünk, és hallgatunk.
a legrosszabb az egészben,
hogy belül mindketten üvöltünk.

barátaim azt mondják,
el kell engedni, lehet
hallgatnom illene rájuk,
de nem tudom elfogadni,
hogy a tegnap üvöltő farkas
ma rozsdás kipufogócső
egy komcsi MZ hátsó fertályán.

egyszer biztos meg fogom bánni.
a kerekek azonban forognak,
nincs mit tenni,
a zenére táncolni kell.

zöld.

– Úú, toljunk egy szelfit a nagy világító biszbasz alatt,
hogy mi is trendik legyünk.
– Leszarom, toljuk.

II. Pötyög a telefon

ahogy telnek az évek, a kép egyre szárad,
repedezik, a festék néhol pereg,
a vászon szűkül alattunk,
az elvárások egyre nyomasztóbbak,
a megkötések egyre fojtóbbak,
a kilátások egyre kilátástalanabbak,

pötyög az a szar,
hol is tartottam,
egyre pötyög az a szar,

ne írj már annyit,
az isten szerelmére,
veled ellentétben
velem dolgok történnek,
érted,
nap mint nap
kapar az agy,
egy filozófiai dilemmában élek,
és magamra kell koncentráljak,
hogy túl tudjak lépni a hiányosságaimon,
és jobb emberré tudjak válni,
de ha mind pötyögsz,
kizökkentesz a gondolatmenetemből,
és meg sem nézem, mert
akkor látni fogod, hogy láttam,
és akkor mind kell majd magyarázzam,
és sunyi kibúvókat találni, mert ha
a szemedbe vágom, hogy nincs
sem időm, sem kedvem veled találkozni,
akkor megharagszol, én pedig egy modern
ember egyedi modellje vagyok alapjáraton,
ebből kifolyólag képtelen vagyok elviselni,
ha valaki haragszik rám.

szóval,
hol is tartottam, ja,
a kilátások egyre kilátástalanabbak..

III. Az igazi altruista

ismét olyan fagyos idők járnak,
egy igazi altruistának fagyállót kell
itatnia egy vén kutyával az isten
háta mögötti utca egyik kietlen sarkában.

a kutyám nem húzta ki a másnapot,

ezért van az,
hogy a kutyákat
emberszámba veszem,
az embereket meg
nem feltétlenül.

a kutyából hiányzik a rosszindulat.

végszónak talán még annyit,
a végén mindenki azt issza meg,
amit másokkal megitat.

IV. Vérilleték

a vér nem válik vízzé,
de a víz borrá válik,
főleg itt a vadkeleten,
a víz pálinkává is válik,
az is itt, a vadkeleten.

egy szem fedőt
minden szemét ember
minden vak szemére,
a homlokára, elfedni
a harmadik szemét,
kihívni a térre vakon
parádézni az összes ügyeletest,
a nagy napokon illik, hogy
vesszenek a szerencsétlenek,
és igyekezni kell, kérem,
többet láttatni mint ami létezik,
pedig több is létezhet a láthatónál,
látogatók egy lelátón éljeneznek
a tó partján, felvágni kell, az ereket is,
vérrel mázolni be a fehér hattyúkat,
vért keverni a vízmolekulák közé,
vérrel tölteni fel a fulladozó
föld tátogó repedéseit,
térdre rogyni,
megcsókolni,
odasúgni
a vérvörös fűszálaknak,
másé már úgysem lesztek.

a pulpituson ráeszmélnek,
rengeteg vér vész kárba,
mércére van szükség,
és határküszöbök intervallumára,
mely az adott problémát
megoldja, forradalmasítja,
korlátozza, és kontrollálja,
a fáradhatatlan munka,
a sietség, átalvatlan éjszakák,
meg a sok gyors intézkedés
gyökeres eredményeként
még az éj leple alatt lép,
és patakzani kezd a büdzsébe,
a literre mért vérilleték.

Advertisements

A második felvonás

A szél a levelekből épp
a levegőben sárkányt ereget,
míg a naplemente izzó láva
módjára borul rá a horizont
ívét cifrázó, unottan elsötétülő
épületsor impozáns vonulatára.

Tudod,
úgy érzem a város
olyan sietve szomorú
nappal,
éjjel pedig
kihalt és kietlen,
talán csak azok a színes
századfordulós épületek
tartják még benne a lelket.

Nappal a sietség ledarál,
úgy feszíti mellkasod,
már alig kapsz levegőt,
kapkodsz, hisz érzékeid
folyton veszélyt jeleznek,
attól pedig még iszonyúbb lesz,
ha körbe-körbe kutakodsz,
akár egy vizsla a vaddisznó után,
de csak emberek mocorognak körötted,
minden adott irányba,
minden adott irányból,
de igazából biztonságban vagy,
nincs ott semmi.

A semmi veszélyes.
A semmi leselkedik rád.
A semmi akkor kap el,
amikor egyedül vagy,
kétes a következő lépés,
vagy ködösek a kilátások.

Az este átmeneti ívfényeiben
én is otthonra találok, illanóak,
akár az egész elhagyatott élet,
a hűlő levegő nyers illatába
burkolózva ébredezik a lélek.

A Körös partján ülök, nézem,
amint az a különc hattyú pár
a parthoz úszik átellenben,
tetszeleg a járókelőknek,
majd képért cserébe kéreget,
miközben a halak buborékokat
köpködnek időnként a mélyből,
amint az eltévedt albínó kacsa
a többinek torka szakadtából dirigál,
míg a karcsú gém kecsesen lépked,
türelmesen kivár,
aztán hirtelen csőre tőrré válik,
és lecsap a víz alá,
vagy ahogy az a kis sirály
ügyetlenkedik a víz felett,
halat fog, elejti,
s akár egy vadászgép,
csap egy gyors kört, és mérgében
ismét akcióba lendül,
mindeközben az öreg zenész
Guns N’ Roses-t énekel a híd
szájánál zenei aláfestésként
azoknak, akiket épp odafestett
ez a bohém, feslett sors.

Elbukik ez a nap is lassan,
egy tücsök elégikusan ciripel,
míg a vízegyengető szellő játékosan
végigsimítja a szomorú fűzek
melankolikusan lóbálódzó lombkoronáit
még egyszer, talán utoljára.

Egy halász telepszik le
tőlem nem messze, s azt mondja,
neki is ez a kedvenc helye,
hisz olyan jó rálátás nyílik
amint a híd mentén alábukik a Nap,
s közbe még a fejesek is harapnak.

És fejest fog,
visszaengedi,
majd azt magyarázza,
csak a kapás
érzésére van szüksége,
a pucolás csak nyűg lenne.

Az utóbbi időben megnyugtat
figyelnem amint a folyó
komótosan átcaplat a városon,
mint egy sokat látott öreg,
a naplemente irányába,
és amint elfolyik,
mintha azt dörmögné a bajsza alatt:
csesszétek meg mind,
már éltem ezeknél szebb napokat
valamelyik századfordulón.

Céltalanul körbe gyalogolok
még egyszer a Garasos híd
és a Baross híd között,
érzem amint fokozatosan
elszürkül a város, csak a csevejek
szállnak a sötétségből előbújó
csillagok fülébe, a víz felé nyúló
éttermek csillogó teraszairól,
miközben a múló Hold gondos
bába módjára fogja ölére
az ég négy siránkozó sarkát.

Mire hazaérek, barátnőm
már a nappaliban szundikál,
majd rámpirít,
mert sokáig voltam
vagy csak felkeltettem,
ő sem biztos benne,
annyit mondok, így vett el,
ebben ő is bizonyos,
de mégsem biztos benne,
aztán a macska vonul elő
a poggyászból, ásít,
gyurma módjára nyúlik,
és elnyúlik a szőnyegen,
majd rámpirít,
hisz sokáig voltam,
és csemegét követel,
hisz kárpótolni kell
az elmaradt játszmát,
a kimaradt köröket a nappaliban,
s miután a csemegét felfalta,
fejét hirtelen megingatja,
tágulnak a pupillák,
s lesbe áll,
körmét aggatja a szőnyegen,
jelezve, vegyem fel a kesztyűt,
indul a második felvonás.

más minden de semmi más (III)

III.

féreg a fejben
vakszemmel gurigázik
akár egy csapdába esett
vad remegve kör-köröz
zsigerből keresve magának

kiutat

végül megpattan a bőr
beszűrődik egy fényfoszlány
most kell cseppet feszíteni
és a világ kiterül és kitárul

engedd szabadon
hisz megígérte
nem fogja neked
meghálálni

újabban tiszteletre
méltó dolog az olyan
ígéret melyet még
be is lehet tartani.

Degradál

a kocka fordul
a kocka pörög
a kocka el van vetve
ha a kocka el van vetve
akkor ha eleget esik
a kockából majd új kockák
nőnek ki tavasszal és
a nyár végére felemésztik
aztán kitelel a többi kocka
szépen begubóznak a földbe
és új kockák nőnek ki belőlük
egy másik tavasszal
ésígytovább

így a végére kibaszott sok
kocka lesz de annyi biztos
sem a világnak
sem a kockának
nincs szüksége rád ahhoz
hogy végezhesse a dolgát

mindeközben októberben
általában fejek hullanak
és novemberben új fejek
veszik át hűlt helyüket

mosolyogj
és kételkedj
mást úgysem tehetsz

decemberre nem tudjuk
hova vetül még a dolog
de karácsonykor ünnepelni kell
újévkor pedig ujjongani illik

közbe
ha marad időd
mosolyogj és kételkedj

várd be a holnapot
de ne kívánd hogy elteljen a ma
kettő között éjfél tájékán lebeg az ima
a szellem kiszáll a testből és álmokkal játszik
6 óra bulika után visszatér mindennapos gúnyájába
és érzi hogy minden egyes visszabújástól
egyre jobban elnyűvődik
és egyre jobban feszít
és egyre érdesebb ahogy a bőr súrolja
mint latexbaba egy amszterdami kirakatban

a rejtett bugyrokban
ahova még a fény is épphogy
csak futtában futtatva ér el
ahol a rózsaszín megfelel
a kéknek pedig farka van
ott pulzál az élet
és ponttá zsugorodik
majd szétlövi a sűrűsége
és hirtelen kitágul
majd ponttá zsugorodik
hisz túl ritkává vált és
légies formáját megnyomorítja
a kívülről körbeölelő nyomás
és lehetetlen kontrollálni
vagy meghatározni lényegét
vagy mivoltát
már tágul is
de zsugorodik
és tágul
de zsugorodik
és teljesen elment
a maradék esze

te csak
légy türelmes
élvezd
és várj
ésígytovább

akár azt is megünnepelhetnéd
közben ha már itt tartunk
hogy még egy év eltelt
az életedből és talán egyre
rövidebb az út és egyre
közelebb a kiút (ha még hiszel benne)
az alagút pedig talán beomlik
de még épp elég fény
szűrődik be éppen ott valahol
a végében pislákol és ösztökél
és a tájéka talán már romos
amint feléje haladsz
talán a kavicsok
talán a kövek
talán a téglák
talán a beton darabok
a vasillesztékek kiálló élei
a slag repedéseinek érdes szélei
törik a talpadat és
a fájdalom kellemes
mert biztos vagy benne
hamarosan vége lesz
de akárhogy is közelítenéd
a fájdalom megmarad
de a fény ugyanolyan messze
mert egy istentelen végtelen
és ha patakokban ömlik a vér
a talpadból és ha mérgedben
az alagút falán szétcseszed a saját fejed
akkor sem éred el

szerintem ne is siess annyira
mert semmi értelme
csak menjél szépen és lesz valahogy
csak a kasszásokkal vesszél kategorikusan
össze minden egyes adandó alkalommal
akkor megkapod amit akarsz

talpad alatt egy patkány
teste élettelenül nyekken
és kukacokat lő szájából
amint súlyod hatására kimeredt
testének merev bordái gondosan
és célirányosan szétreccsennek

a kukacok pedig keresnek
egy nyirkos sarkot
ott cukira begubóznak
majd ha elunják a skatulyát
akkor majd szépen szárnyakat
eresztenek elszállnak a fény felé
és baszdmeg képzeld
még meg is találják

hisz nőni kell
és az ég a határ
hol széltében hol hosszában
és fel kell meg kell és el kell szállni
világot illik bizony látni
és felejteni kell
míg bokád a beláthatatlan
kezek meg nem fogják
és vissza nem rántanak

nem csak úgy megy ez
az elszállósdi hogy csak
úgy elszállunk innen
céltalanul összevissza
mert
ha biza valakivel együtt
elszáll a patkányból a lét
valakinek át kell vennie
a patkány hűlt helyét

kérem
itt mindennek és mindenkinek
oka
célja
és feladata van
a feladatot meg kell oldani
a célt el illenék érni
és az okot addigra jó volna megtalálni
ha mindez meg is lenne
akkor pedig új feladatot kell kérni
és nem szabad senkitől segítséget
sem tarhálni sem várni
és segget sem illik nyalni
itt kérem hinni kell
itt kérem érezni kell
tudni és csinálni

addigra is holnap virrad
és talán ugyanolyan holnap lesz
addigra pedig a holnap ma lesz
a ma pedig ki hinné de tegnap

semmi értelme behatárolni
miközben rohan az idő
és stagnál az élet
mind egybefolyik
hol a cigi sercen
hol a filter
főleg ha nem vagy magadnál
teljesen baszkikám
és fordítva gyújtod meg

akármi is légy és bármit is csinálj
ha elhiszed hogy sikeres vagy
valahol útközben elér a lehetetlen
és már a ma sem lesz biztos magában
állítólag telnek a percek
lépteik hallatszanak
és a háló minden egyes
lépéstől megfeszül és beremeg
és közben a ma zümmög mint egy
csapdába esett légy a sarokban
zavaró ahogy vergődik és a szárnya
mind feszíti azt a márkás hálót
melyet láthatatlan erők
és fogalmak kérésére
a percek kerítenek köréje
és ha elszakítja akkor beperlik
pedig már mondva volt
hogy a ma még bábkorából
kurvára utálja ha beskatulyázzák
és mindenki besorolja
de senki sem tudja micsoda
egyeseknek áldozat
egyeseknek befektetés
egyeseknek erőforrás
ő most ennyi lenne
de aztán gondol egyet
ledobja szárnyait
karokat ereszt
igyekszik a szálakat
magáról önerőből lefejteni
(azok a bicepszek kérem)

a percek közben összeállnak
és íme eljött az idő és idő van
és az idő olyan
mint egy baszott nagy pók
én szeretem a pókokat
de ez valahogy tényleg undorító
és a ma vergődésére kontrázva moccan
és rohadtul idegesítő
mert az a kurva idő is ADHDban szenved
és nem képes 1 percig sem
megülni a seggén
de mégsem csinál igazán semmit
csak ott toporog
remeg tőle a háló
aztán húz egy cseppet néha egy-egy szálon
és várja hogy a ma végre megfojtsa magát
a ma meg ott vergődik és vergődik
lődd már főbe
valaki lője már főbe az isten szerelmére
mert már nem bírom nézni ezt az egész
istenverte hercehurcát ahogy ott
zihál
remeg a teste
kifordul a szeme
és habos a szája
és kezein az ujjak olyan
idétlen formákba görnyednek

csak nyugalom
mosolyogj és kételkedj
ésígytovább

aztán váratlanul vége.

és itt tényleg vége kéne legyen
de nem lehet ezt a dolgot
kérdések nélkül hagyni
főleg mert ennek az előző
maszlagnak kérlek

se eleje se vége
se katarzisa
se értelme

most tényleg én hallgassak?

TE NEM MONDOD MEG NEKEM
HOGY MIT CSINÁLJAK

szóval

amikor vége
az idő tényleg leáll
és ha leáll
a pillanat végtelen?

és pont annak a pillanatnak
a végtelen mivolta
kinek válik hasznára?

azt mondanám
amikor az időm leáll
szörnyű érzés lesz
hogy a szemszögemből
a te időd végtelenné válik
bár tudom
nem fogok érezni semmit
mert nem lesz időm rá

aztán valamikor te sem
leszel képes érezni semmit
mert mások ideje végtelenné válik
és azon a stagnáló pillanaton kívül
neked sem marad semmid
nem marad időd rá

és így tovább.

más minden de semmi más (II)

II.

a problémákra visszatérve

az öreg egy lócán ül
az utc’ajtó mellett
jobban érzi mint forog
a világ és lépked az idő
onnan szól utánunk és azt mondja

mindenkit más szándék vezérel
a jóindulatot sem osztogatják
minden sarkon két kézzel

majd azt mondja

ne menjenek tovább arra
mert az utca végénél
már másé a rét
ott kezdődik a puszta
és más gazak lakják
és tövig rágja a nyáj
és nem kell meglepődni
ha a bokorból egy fura
szempár tekint vissza rád
ott nincsenek vércsék
hanem a héja bontja
ki héjából amott az ürgét

és a puszta legelő leges-legközepén
egy seregély lóg egy madzagon
az egyszem körtefáról és lassan
fordul körbe akár az égen a nap
nincs is a fán gyümölcs de el kell
ijeszteni a lakomázó palimadarakat

mert a négy égtájon
még mindig veszekszik
a négy subás juhász

az egyik épp hallgat
a másik most szájal
a harmadik ökölbe szorított kézzel
várja az lerendezés pillanatát
míg a negyedik csitítani igyekszik
ezt az eszeveszett bandát

mondom maguknak
ne menjenek túl az utcán
azok ott annyira oda meg
vissza vannak odaát
hogy persze mind seggrészeg
és egyik sem figyeli vagy fékezi
azt a sok csatkos juhászkutyát.

 

más minden de semmi más

if the music’s gotten boring
it’s because of the people
who want everything to
sound the same.
dead kennedys – chickenshit conformist

I.

másképp dobban a szív
csörren a vér az érben
más talán az íz a szag
a fény melege az arcokon
vagy a szín telítettsége

másképp hajlik mosolyra
a száj sarka talán
más is az értelme
másképp szeretünk
mint ahogy szeretnek
már ha mérhető
a kémia érthető
de lehetetlen mert

más álom mocorog
a szívek kis csücskében
és mássá alakul
az évek tükrében

az egyik kutyagol
úszik talán repül
a másik meg tétlen
de azt mondja száll
más ízű a szabadság
ha netán beáll

más összjáték rendezi
akaratlan a ritmussal
összhangba a végtagokat
mert más a frekvenciánk

a nap más szögből ver
a jobb és a bal szemedbe
és arra lennénk a kezdetektől
fogva kíváncsiak kérem
esetleg melyik helyzetből
melyik szög helyes
és milyen távlatból milyen
távol a közel és közel
a végtelen ha meghajlik a tér
és mi tölti ki a belső teret
ha véletlen üres

ki mondja meg hogy most
magadnak egyneműt másneműt
vagy tiszta ágyneműt keress

mást képzelsz magad mellé
és mást az égre mert neked
más alakot öltenek a gombafelhők
amint kinőnek az ég égő tövéből
mint ahogy más színűnek tetszik
az írisz is mert függ környezetétől

repül az idő az élvezettől
és toporog a fájdalomtól
másképp mélyülnek az
arcokon a ráncok és
mindnek más az emléke
másképp őszül a haj
vagy görbül a hát
máskor ébredünk és
térünk nyugovóra hát
mint ahogy másképp kel és
fekszik el minden nap a nap
talán ez épp a szép benne
(pedig csak a fényt adja a játék
maga a szél a víz a felhők
és a láthatár érdeme)

ilyenkor azt hiszed
más isten mosolyog
vissza imádra az égről
elképzeled ölelését miután
karját feléd tárja
másban rejlik megváltásod
minden hiú ábrándja

máshogy inog a hit
és nem lehet ugyanazért
rogyni térdre

tele hassal más az álom
üres hassal más a látomás
és más is az értéke

máshogy rezzen a mellkasban
a félelem és a fájdalom
máshogy kattan a problémára
kinek mi és meddig elfogadható
mikor áll be az a bizonyos pillanat
meddig lehet bírni
hogy itt annyira vonz
és amott mi okból
és mennyire taszít
az emberi különbségek
egyenetlen egyenletének
túl sok változója és
(nincs) megoldása

ketyeg a türelem
ketyeg a képesség

másképp érzed mélységét
a helyzetnek vagy a térnek
mást jelenthet a lépték
más az arasz a könyök

a bőr színe
a szem vágása
a test súlya és formája
a szőr most a fejen vagy testen nő

kérlek számold meg pontosan
hány anyajegy borítja tested
és mennyi arcodon a szeplő
ne mondd ki a számot
csak nyújtsd felém a kezed
húzz egy kártyát
de ne feledd

mást sugall a pakli
ha tényleg elhiszed
a tenyér hajlataiban
változnak a jelek.

Az ember, aki átalussza a Halált

Fegyver zajára ébredtem,
a tábor másik végében valaki
ismét elpukkant, és tovaszállt.
Sietve loholnak felmérni a helyzetet,
ez most támadás, vagy öngyilkosság,
vagy csak megint a fránya véletlen..
Takaróm a fejemre húzom,
számolok és várom, hogy elmúljon.
Ismét lövések dördülnek el a tábor átellenében.
Ha eleget várok, talán újfent elalszok,
és máshol ébredek fel.
Persze nem.
Akaratlan a karma karmaiba
vesznek a hősök, és legtöbbször
a tétlenség a túlélés legjobb eszköze.
Mikor rákérdenek, hol voltam a reggel,
azt hazudom, túl mélyen aludtam,
és nem hallottam semmit.

Állítólag a Telitalállat volt megint,

valaki viccesen megjegyzi,
egyszer azt is átalszom majd,
amikor engem ölnek meg.