Álomfogó

Aludj jól
-mondta a pók-
és álmodj szépeket,
én ígérem,
az álomfogód leszek,
gondosan átkarollak,
hálómban elringatlak,
szépen bebugyolállak,
elszívom minden bánatod.

20180715_004856

Advertisements

Mindennek mennie kell

Egyesek épp egy új életbe
szorítják az utolsó csavarokat,
míg mások a régi élet
mocskát hasznosítják újra,
egy kétélű jövő útján
számlálva a lé(t)p(r)éseket.

Mindketten tudjuk,
mindennek mennie kell.*

Utoljára törlöd fel
azt az ótvaros konyhát,
majd jövő héttől igyekszel
végleg kitörölni az életedből.

Tudod, véletlen képekre akadva
valamikor még nosztalgiával
nézel vissza rá, mint a legtöbb
felemás emlékre a viharok múltával.

Egyelőre azonban pusztán annyit érzel,
dolgaid hiányában a tér körötted
elnyúlik és egyre csak tágul, a hang
pedig a megszokottnál tovább terjed
és többször törik meg, hosszasan
visszhangzik minden lépésed,
mintha egy zárt, szmogos égbolt
búráját kongatnád, és öklöd minden
egyes csapását többszörösen rezgi
vissza a levegőn keresztül a lehetetlen.

(ennyire egyedül
talán még nem voltál
Sohasem)

Az eső közben tisztára
igyekszik mosni tőled a várost,
igyekszik elmosni talpad
minden nyomát az utcákról,
igyekszik eltüntetni minden
egyes átkozott emléked.

A lefolyók kifakadnak,
hömpölygő dallamba fognak,
hullámain hangya tetemek
gyülekeznek, mély egyetértésben

indítja őket útjukra az ár,
majd elnyeli mind a járda
szegélyéről a kietlen láthatár.

*RHCP – Dark Necessities
(You and I both now,
everything must go away)

A setovább

egy visszatérő pont
maradtál az álmaimban
mely kéretlenül megjelenik
és rontja a hangulatot.

esőfelhőkből hull le ránk
egy titkos naplemente
cseppjei csattanva kenődnek
szét a busz ablakán miközben
a préselt teret komótosan
tölti fel a nyílásokon beszűrődő
levert porszag.

vagy amott a felhő
félig árnyékol be egy
színzöld dombot és követed
ahogy a másik feléről is
méterről méterre hunynak ki
a fénycsóvák egész amíg
teljesen beteríti majd a legsötétebb
pontban megtörik az árnyék
és a felhő haladtával arányosan
elkezd zsugorodni.

a busz épp most
halad el mellette lassan
ez is eltűnik a láthatárról
ez voltál te is (Yin)
ez lettem én is (Jaj)
mert nem akarunk
egymásra hasonlítani
a busz fáradt ablakából
arcunk másképp
vetül vissza ránk.

most minden egyes
mozzanat maradékától
átalakul a jövő
és semmit sem
lehet tenni ellene.

belátni sem lehet
csak fel kell ébredni
megfigyelni legújabb
döntéseink szarkalábait
és tovább kell vonszolni
a gerincvelő fájdalmait
míg rá nem találsz arra
a színpompás naplementére,

mely a fényt kedvedre
töri, mosolyt csal a szád
sarkába, megbénítja
tekinteted, kővé dermeszt,
és magával ragad
a setovábba.

(a setovábban állítólag
minden tökéletes)

Tangó

az évek forgásával
be kell lássuk
ez az élet sem tesz már
sem szebbé sem jobbá
sem kecsesebbé
innentől a saját dolgunk
kordában tartani
széthullásunkat.

figuráink egyre torzulnak
tartásunk nyomás marcangolja.

mi pedig görcsösen
markoljuk egymás kezét
erőlködünk fenntartani
egy látszatot az
elmúlt idő emlékére.

fülembe súgj édes hazugságokat
én majd igyekszem befogadni
megpróbálom elhinni őket
hasonló hazugságokkal áltatlak
ennyit megtehetünk egymásért.

egy adott ponton túl már csak
ezek a hazugságok biztatnak
csak az altatás tart össze.

most pedig beállunk
és kihúzzuk magunk
a pislákoló ódon reflektorfényben
(melyet csak mi képzelünk oda
és csak mi halljuk a zúgását)
eljárunk még egy táncot
igyekszünk merev arccal
elviselni ízületeink
legapróbb reccsenéseit.

az utolsó ütem
előtt megpörgetlek
majd közel rántalak
mindketten úgy érezzük
élünk mert szívünk
ütemet ad amikor
végül pedig elhalkul
nem kell egy pillanat árt
visszapergetni mielőtt
szemhéjaink kimerednének.

mikor elnémul a levezető
végleg leáll a szerkezet
és szívünk szétválik
remélem számodra csupán
egy apró szempillantás lesz

remélem tovább dobogsz.

Molylepkék

Halálos illatok tapadnak
az éjszaka alsó sarkához,
miközben lepelként hullnak
fejünkre a csillagok.

Csak annyit kívánok,
ne csapódjanak utamba,
ne találjon el egy sem,
ne rántsanak magukkal.

Krokodil elnyúlva egy díványon,
szőlőszemeken csámcsog
és bundája az égnek áll.

Ezen a héten
jézus csak nekünk
támad fel. Jövő héten
meg csak másoknak.
És így tovább.

Az ágy alóli hangok
a fény felé édesgetnek.
A matrac alatt forr a levegő
és kényelmetlen lélegezni.

Friss legyek pottyannak ki
egy napon elrepedt, erjedő
sárgadinnye méhéből.

Süket fülek hallgatóznak
az ajtóm előtt, tartok tőlük.
Tartok a rezgéseimtől,
melyeket talán interceptálnak.

A nádasban népirtásról vagy
párzásról brekegnek a rücskös
varangyok, a baglyok meg
bevégzik. Mármint a népirtást.

Épülő tömbházak
vastetemeibe eltévedt
naplementék ágyazódnak.

Molylepke ül a pohárban,
sorsát kétkedőn várja.
Néha vergődik még cseppet,
aztán ismét belenyugszik.

Szabadon engedem.

20180428_130505

Burnout

Viva la selfdestruction!

fél nyolckor vonulok ki a melóból,
majd végigülök egy felolvasást,
közbe betolok másfél deci jégert,
aztán beszélek édesanyámmal
és tudom, érzi a hangomon,
már mégsem kérdez rá,

mellesleg,
karácsonyi vásár van Kolozsváron,
és igencsak megvetem, úgyhogy
betoltok még négy shotot,
rá egy pasztát, miközbe az
ablak előtt ragyognak a
korcsolyapályán a mihaszna
mondén élet sztárjai, és zavarnak,
szóval még négy shot az insóban,
megszületett hát, a megváltó
érzés, mi indulásra sarkallja
az egyént, kit magamnak vagy
másnak nevezhetek egyáltalán,
az egyén haza egyedül enyeleg,
ágyat ér a segge, még két órát
csodálja a mennyezetet,

ha reggel idejében össze
sikerül kaparnom magam
talán jobban telnek a meg
nem történt ünnep maradékai.

mielőtt mindenki elhúz a picsába,
de előtte, mint a fázós csirke,
bezabálja az összes darát (a mallba),
beveri magát egy sorba (a mallba),
vagy egy körbe az égők köré (a mallba),
és közbe egyfeszt sipítozik.

így visszaolvasva a cuccot,
kevés a tűrőképes írásom,
mert kevés a tűrőképes gondolatom.
az vagyok, ki talán mindig azt keresi,
mit csak sokan kerestek eddig,
vagy mindenki.
őszintén magam sem tudom,
mi a francot is akarok néha.

annyit tudok,
megint este tíz van.
este hétkor meg frusztrált voltam,
de azóta úgy bebasztam,
hogy már irigylésre méltó.

ettől cseppet úgy érzem,
ma elértem valamit.
és ez szomorú.

mellesleg,
most egy állomáson állunk,
a vonat bal oldalán, egy kapu oszlopairól
feszítve, két irdatlan tahó aranyoroszlán
tanulmányozza a vonat túloldalán
fekvő hűtőhullaházat.
innen tudod, közeleg Nagyvárad.
nem tudom ez hogy vág ide,

igazából egy hídon vagyunk,
nézd, mint hömpölyög hőn
szeretett szemetes Szamosunk,
és milyen aranyosan hinti rá
az atya a havat márciusban,
hogy átszínezze és dagassza.

igen, az ott egy döglött kutya,

haragod ereszd szabadon,
hízz és dagadj,
ragadd magaddal
a part menti kóbor állatokat.

Húsrágó, Hídverő,
most Party Nagy mentén
mondanék csak neked
valami ideillő idézetet,
de nem tudok idézeteket,
mert szar a memóriám.

annyit tudok, felebarátim,
isten mindent egyaránt szeret.
vagy nem.

mire ebből az álomvilágból felocsúdunk,
már nem lesz lehetőség kontrollra,
és a kontrollerek minden egyes gombnyomása
célirányosan szívja fel a föld színéről az életerőt.

agyamban naponta halnak
éhen a szinapszisok, és velük
egyetemben párolognak el
a színkombinációk, mire

este nyolckor levetkőzöm
a szabad lelkek tömlöcét,
amint a szellő megnyalja
csupasz arcomat, azon tanakodom,
vajon érdemes volna az első utamba
kerülő méretesebb fa legvastagabb ágára
felkötnöm magam.

legalább ezerszer megígértem magamnak,
nem hagyom, hogy elszálljon az agyam,
és nem iszom magam többet hétközben hülyére.

de számomra üres az utca,
szemeim üvegből vannak,
ütemtelen a szívverésem,
néha mintha üresbe verne,
és remeg a kezem,

azon elmélkedtem mit tenne jézus,
persze épp az ellenkezőjét teszem,

betérve az első közértbe,
ma mintha egyszerű fejfájásra vágynék,
szóval beérem egy doboz cigivel
meg azzal alkesz kiadású alexandrionnal,

kólával felöntöm és azon elmélkedem,
állatok vagyunk most is,
csak jobbnak tettetjük magunk.

álmomban zavarnak a nyulak,
amint ellepik a város összes terét,
és színes libatojásokat tojnak
az új eljövetel alkalmából,
de túl méretesek a tojások,
és rengeteg vér folyik,
és az állatvédők kétségbeesetten rohangálnak,
a gyermekek meg toporzékolva sírnak,

arra ébredek reggel nyolckor,
az öregasszony a harmadikon
ismét verbálisan agresszálja
a menyét és az unokáját.
hideg vízzel tusolom
migrénes másnaposságom,
miközbe ő célirányosan
rájuk ordítja vagy ötször
‘a retkes isten kibaszott faszát’.

nem szeretek én csúnyán beszélni,
ez idézet volt, teccikérteni,
plágium és intertextualitás,
köztem meg a mama között,
aki szerencsére nem az én mamám,

ettől függetlenül,
törülközés közben vegyes érzések
kavarognak bennem, főleg akkor,
amikor másodjára ordít rá a gyermekre,
hogy ‘fogd be a mihaszna kis pofádat,
vagy megcsaplak, érted?’

cseppet zavar, hogy két jelzőt
használ egymás mellett, s még azokat
sem igazán jó helyen, persze
a gyermek tovább üvölt,
egyre erősebb zaj szűrődik le
a szellőzőoszlopon. valószínűleg
már liláskék a feje,
már annyira ordít,
hasogatnak a hangszálai.

nem tudom eldönteni, a fejem fáj jobban,
esetleg fosni kell, netán hányni,
vagy csak egyszerűen vonuljak fel
a harmadikra, csengessek be kedvesen,
s verjem be a pofáját annak
a vén szipirtyónak.

persze nem az én dolgom.

az én dolgom
a csiga szájmozgását követni,
amint az akvárium üvegfaláról
benyalja az algákat.

közbe mintha egy apró éles hang
motoszkálna a homlokom sarkában,
a migrénnel párhuzamosan, egyfeszt
hangsúlyozva, hogy tudod baszki,
szar az egész úgy ahogy van, mégis te
vagy a legnagyobb szar az egész közepén.

pedig csak depis vagyok,
meg talán fáradt,
nem rühes.

kedvem és valóm egyre gomolyog,
nihilista paralízisre itt felejtett
színvesztett változatok,
fordultomban elidegenedés,
az idegen vonzásában
sercenő taszításból született
félelemnek ellentmondás,

mert belül még mocorog,
belül még füstöl,
belül még ég talán,
belobban és lángra kap,
míg persze elfogyaszt,
szóval

go on and
burn mate,
burn bright,
burn away

burnout.

(ez az írás talán egy szindrómáról szól)

Lárvák

az utóbbi hetekben többször
rohadt nagy szarvasbogár
lárvákkal álmodtam, ahogy
tenyeremben tartom őket
és összegömbölyödve akkorák,
hogy teljesen elfedik a vonalaimat.
na erről mondj nekem valamit,
Javasasszony, ne csak nézz rám,
mint riadt borjú a böllérre,

tenyeremben tartom őket,
összegömbölyödnek, kinyújtóznak,
majd értetlenül kaparásszák bőröm
testükhöz mérten aránytalanul
apró lábaikkal, csápocskáik mohón
tátognak, egyikük addig tekeredik,
míg el nem pukkan, és folyékony
húsát tenyerembe nem veszti.
na erről mondj nekem valamit,
Javasasszony, ne a vonásokból,
ne kártyákból és ne a teazaccból,
azokban úgysem bízok,

gondolj vissza a biológia órákra,
és okíts ezekről a lárvákról,
hisz mind visszatérnek, és
nem tudom mihez is kezdjek velük.
na erről mondj nekem valamit,
Javasasszony, meg talán arról,
ha összecsapom tenyerem,
és szépen szétloccsannak, akkor
talán vége lesz, vagy majd holnap
újra sokszorozódnak,

egész addig, míg annyian nem
lesznek, hogy aránytalan apró lábaikkal
lekaparják tenyeremről a vonalakat.
na erről mondj nekem valamit,
Javasasszony, mert amint megjelennek
riadva ébredek, és érzem a bizsergést
a tenyeremben, ha kezem ökölbe is
szorítanám, csak tovább bizsereg,

ne csak nézz rám, Javasasszony,
mint riadt borjú a böllérre,
persze erre kitessékelsz,
de már fizettem neked, szóval
vágj tarkón valami magyarázattal,
Javasasszony, addig nem tágítok,
persze, ha nem tágítok, akkor baj lesz,
mindig baj van, baj ez a rohadt viszketés,
az most a bajom, meg talán az, hogy egy
Csaló vagy,

az álmoskönyvben azt írta,
a lárva egy metamorfózis előjele,
de akkor miért van ennyi belőlük,
mondd meg nekem Javasasszony,
hét év depresszió után hány
metamorfózisra futja, és ki ennyit
morfolódik, az meg tudja jegyezni
miből lett azzá most ami éppen,
félúton vagy már teljesen,
Javasasszony, te mikor változtál
Csalóvá, és én mikor lettem felszarvazva,
mikor váltam egy ilyen rohadt nagy
Lárvává, és ha levedlem testem, akkor
vajon minden helyre áll?

Javasasszony,
ha most kitessékelsz
az ajtón, te Csaló maradsz,
rám pedig ismeretlen ragadozók
és beláthatatlan folyamatok várnak.