Burnout

Viva la selfdestruction!

fél nyolckor vonulok ki a melóból,
majd végigülök egy felolvasást,
közbe betolok másfél deci jégert,
aztán beszélek édesanyámmal
és tudom, érzi a hangomon,
már mégsem kérdez rá,

mellesleg,
karácsonyi vásár van Kolozsváron,
és igencsak megvetem, úgyhogy
betoltok még négy shotot,
rá egy pasztát, miközbe az
ablak előtt ragyognak a
korcsolyapályán a mihaszna
mondén élet sztárjai, és zavarnak,
szóval még négy shot az insóban,
megszületett hát, a megváltó
érzés, mi indulásra sarkallja
az egyént, kit magamnak vagy
másnak nevezhetek egyáltalán,
az egyén haza egyedül enyeleg,
ágyat ér a segge, még két órát
csodálja a mennyezetet,

ha reggel idejében össze
sikerül kaparnom magam
talán jobban telnek a meg
nem történt ünnep maradékai.

mielőtt mindenki elhúz a picsába,
de előtte, mint a fázós csirke,
bezabálja az összes darát (a mallba),
beveri magát egy sorba (a mallba),
vagy egy körbe az égők köré (a mallba),
és közbe egyfeszt sipítozik.

így visszaolvasva a cuccot,
kevés a tűrőképes írásom,
mert kevés a tűrőképes gondolatom.
az vagyok, ki talán mindig azt keresi,
mit csak sokan kerestek eddig,
vagy mindenki.
őszintén magam sem tudom,
mi a francot is akarok néha.

annyit tudok,
megint este tíz van.
este hétkor meg frusztrált voltam,
de azóta úgy bebasztam,
hogy már irigylésre méltó.

ettől cseppet úgy érzem,
ma elértem valamit.
és ez szomorú.

mellesleg,
most egy állomáson állunk,
a vonat bal oldalán, egy kapu oszlopairól
feszítve, két irdatlan tahó aranyoroszlán
tanulmányozza a vonat túloldalán
fekvő hűtőhullaházat.
innen tudod, közeleg Nagyvárad.
nem tudom ez hogy vág ide,

igazából egy hídon vagyunk,
nézd, mint hömpölyög hőn
szeretett szemetes Szamosunk,
és milyen aranyosan hinti rá
az atya a havat márciusban,
hogy átszínezze és dagassza.

igen, az ott egy döglött kutya,

haragod ereszd szabadon,
hízz és dagadj,
ragadd magaddal
a part menti kóbor állatokat.

Húsrágó, Hídverő,
most Party Nagy mentén
mondanék csak neked
valami ideillő idézetet,
de nem tudok idézeteket,
mert szar a memóriám.

annyit tudok, felebarátim,
isten mindent egyaránt szeret.
vagy nem.

mire ebből az álomvilágból felocsúdunk,
már nem lesz lehetőség kontrollra,
és a kontrollerek minden egyes gombnyomása
célirányosan szívja fel a föld színéről az életerőt.

agyamban naponta halnak
éhen a szinapszisok, és velük
egyetemben párolognak el
a színkombinációk, mire

este nyolckor levetkőzöm
a szabad lelkek tömlöcét,
amint a szellő megnyalja
csupasz arcomat, azon tanakodom,
vajon érdemes volna az első utamba
kerülő méretesebb fa legvastagabb ágára
felkötnöm magam.

legalább ezerszer megígértem magamnak,
nem hagyom, hogy elszálljon az agyam,
és nem iszom magam többet hétközben hülyére.

de számomra üres az utca,
szemeim üvegből vannak,
ütemtelen a szívverésem,
néha mintha üresbe verne,
és remeg a kezem,

azon elmélkedtem mit tenne jézus,
persze épp az ellenkezőjét teszem,

betérve az első közértbe,
ma mintha egyszerű fejfájásra vágynék,
szóval beérem egy doboz cigivel
meg azzal alkesz kiadású alexandrionnal,

kólával felöntöm és azon elmélkedem,
állatok vagyunk most is,
csak jobbnak tettetjük magunk.

álmomban zavarnak a nyulak,
amint ellepik a város összes terét,
és színes libatojásokat tojnak
az új eljövetel alkalmából,
de túl méretesek a tojások,
és rengeteg vér folyik,
és az állatvédők kétségbeesetten rohangálnak,
a gyermekek meg toporzékolva sírnak,

arra ébredek reggel nyolckor,
az öregasszony a harmadikon
ismét verbálisan agresszálja
a menyét és az unokáját.
hideg vízzel tusolom
migrénes másnaposságom,
miközbe ő célirányosan
rájuk ordítja vagy ötször
‘a retkes isten kibaszott faszát’.

nem szeretek én csúnyán beszélni,
ez idézet volt, teccikérteni,
plágium és intertextualitás,
köztem meg a mama között,
aki szerencsére nem az én mamám,

ettől függetlenül,
törülközés közben vegyes érzések
kavarognak bennem, főleg akkor,
amikor másodjára ordít rá a gyermekre,
hogy ‘fogd be a mihaszna kis pofádat,
vagy megcsaplak, érted?’

cseppet zavar, hogy két jelzőt
használ egymás mellett, s még azokat
sem igazán jó helyen, persze
a gyermek tovább üvölt,
egyre erősebb zaj szűrődik le
a szellőzőoszlopon. valószínűleg
már liláskék a feje,
már annyira ordít,
hasogatnak a hangszálai.

nem tudom eldönteni, a fejem fáj jobban,
esetleg fosni kell, netán hányni,
vagy csak egyszerűen vonuljak fel
a harmadikra, csengessek be kedvesen,
s verjem be a pofáját annak
a vén szipirtyónak.

persze nem az én dolgom.

az én dolgom
a csiga szájmozgását követni,
amint az akvárium üvegfaláról
benyalja az algákat.

közbe mintha egy apró éles hang
motoszkálna a homlokom sarkában,
a migrénnel párhuzamosan, egyfeszt
hangsúlyozva, hogy tudod baszki,
szar az egész úgy ahogy van, mégis te
vagy a legnagyobb szar az egész közepén.

pedig csak depis vagyok,
meg talán fáradt,
nem rühes.

kedvem és valóm egyre gomolyog,
nihilista paralízisre itt felejtett
színvesztett változatok,
fordultomban elidegenedés,
az idegen vonzásában
sercenő taszításból született
félelemnek ellentmondás,

mert belül még mocorog,
belül még füstöl,
belül még ég talán,
belobban és lángra kap,
míg persze elfogyaszt,
szóval

go on and
burn mate,
burn bright,
burn away

burnout.

(ez az írás talán egy szindrómáról szól)

Advertisements

Lárvák

az utóbbi hetekben többször
rohadt nagy szarvasbogár
lárvákkal álmodtam, ahogy
tenyeremben tartom őket
és összegömbölyödve akkorák,
hogy teljesen elfedik a vonalaimat.
na erről mondj nekem valamit,
Javasasszony, ne csak nézz rám,
mint riadt borjú a böllérre,

tenyeremben tartom őket,
összegömbölyödnek, kinyújtóznak,
majd értetlenül kaparásszák bőröm
testükhöz mérten aránytalanul
apró lábaikkal, csápocskáik mohón
tátognak, egyikük addig tekeredik,
míg el nem pukkan, és folyékony
húsát tenyerembe nem veszti.
na erről mondj nekem valamit,
Javasasszony, ne a vonásokból,
ne kártyákból és ne a teazaccból,
azokban úgysem bízok,

gondolj vissza a biológia órákra,
és okíts ezekről a lárvákról,
hisz mind visszatérnek, és
nem tudom mihez is kezdjek velük.
na erről mondj nekem valamit,
Javasasszony, meg talán arról,
ha összecsapom tenyerem,
és szépen szétloccsannak, akkor
talán vége lesz, vagy majd holnap
újra sokszorozódnak,

egész addig, míg annyian nem
lesznek, hogy aránytalan apró lábaikkal
lekaparják tenyeremről a vonalakat.
na erről mondj nekem valamit,
Javasasszony, mert amint megjelennek
riadva ébredek, és érzem a bizsergést
a tenyeremben, ha kezem ökölbe is
szorítanám, csak tovább bizsereg,

ne csak nézz rám, Javasasszony,
mint riadt borjú a böllérre,
persze erre kitessékelsz,
de már fizettem neked, szóval
vágj tarkón valami magyarázattal,
Javasasszony, addig nem tágítok,
persze, ha nem tágítok, akkor baj lesz,
mindig baj van, baj ez a rohadt viszketés,
az most a bajom, meg talán az, hogy egy
Csaló vagy,

az álmoskönyvben azt írta,
a lárva egy metamorfózis előjele,
de akkor miért van ennyi belőlük,
mondd meg nekem Javasasszony,
hét év depresszió után hány
metamorfózisra futja, és ki ennyit
morfolódik, az meg tudja jegyezni
miből lett azzá most ami éppen,
félúton vagy már teljesen,
Javasasszony, te mikor változtál
Csalóvá, és én mikor lettem felszarvazva,
mikor váltam egy ilyen rohadt nagy
Lárvává, és ha levedlem testem, akkor
vajon minden helyre áll?

Javasasszony,
ha most kitessékelsz
az ajtón, te Csaló maradsz,
rám pedig ismeretlen ragadozók
és beláthatatlan folyamatok várnak.

Védőangyal

ahogy elkap majd
megfojt helyenként kérem
csak nyugodtan fojtassa
mert semmi mi éltetne
nem tesz magáévá
és nem vesz már
körül

egyesek hangoztatják
ilyen a végzet
pedig még kezdetnek
sem illik be
igazán

mint reggel hatkor
a nyílegyenes hátán
kotyogni egy elunott
ismeretlenbe

egy mocskos
napfelkelte múltával
japáncseppek köszöntenek
és változó fokok csorognak
le torkodon a frusztráció
függvényében

ez még egy pokoli
dugóban túltömött busz
préselődjön közénk
és ne szóljon be
ha netán zavarná
ha a cső ragad vagy
esetleg áporodott a
szag

szombatonta szeret
ettől független távoli
dolgokkal van elfoglalva
amíg a hattyúk
nyakukat összefonva
fuldoklanak mire
elszáll az utolsó kedves
szó

fény(év)ekről álmodunk de
nincs erejük se melegük és
nem szólnak hozzánk és
össze sem ütköznek vagy
érnek

meglepetésedre a galamb
utánad szállt kolozsvárról
és megtalált azóta minden
nap délután egykor a
párkányodra telepszik és
kémlel

ez talán egy álom csupán
és esedékes lenne egy
felkelés ha reggel még
felébrednénk kérlek erősíts
meg hitemben hogy akkor
sem akarunk megfelelni
senkinek.

 

z

Minden nyomasztó ölelése

mostanában bottal járnak,
és fejbe verik egymást a napok,
az órák megesküsznek ellenem,
és vadul egymásba hatolnak,
majd dolguk végeztével ismét
szétszakadnak, életet adva
egy másik zabigyerek percnek,
mely mihelyt órává tágul,
karmaival esik teremtőjének,
leöli és felemészti, amíg

akár egy nyomasztó spirál,
hull le rám ismét az éjszaka,
asztalomhoz gubózva figyelem
az ütések forgását, kívül állok
és üres vagyok, csak zajlik a folyamat
és kenik egymást a dolgok,
köztük semmi vagyok, és lézengek,
és Minden egyre csak hiteget,

Minden újabban főnököm lett,
és új utakat szab ki rám,
én láthatatlan vagyok,
létezni is kétes, hogy létezek,
ezért azt hiszi azzá formál,
ami neki épp feláll,
miközben bassza mellettem az időt,
az pedig szül még nekem perceket,
Minden mancsával magához szorít,
súgja, jó velem gyurmázni,
alakom alapból képlékeny,
nekem nem kell mukkanni,
csak ülni kell és csinálni
semmi dolgom,
míg Minden rám béklyózza
legújabb sercenő sugarát,
és azon kapom magam,
sorra karokat eresztek, vagy
talán Minden tapasztja őket rám,
és önfejéből mindegyik mást csinál.

ma villámba borult a reggel,
az eső álmot terített a szempillákra.
villámra tekerem, bár cseppet kesernyés,
beteszem a számba, elég vizenyős,
hát nem kell sokat rágni,
lenyelni kellemetlen,
de nem lehet üres hassal
csak úgy tovább állni.

épp kopog kopasz homlokom,
és a tököm már ezzel az egész
cseppfolyós reggellel igencsak
tele volt, mikor az utcán
beléd botlottam, s leolvastam
arcodról a képedt reakciót:

‘Ezt meg honnan vetette elő az édes élet?’

vetíti a képed,
ilyenkor szeretek a legjobban
megállni veled néhány szóra,
mert tudom, alig várod,
hogy megszabadulj tőlem,
csak ilyenkor érzem úgy,
lett egy közös pont, végre
egyet is értünk valamiben.

valami irdatlan köcsögséget mondhattam,
szoktam amikor még félig alszok,
és akkor is amikor nem tudok,
kérted,
fogalmazzak másképp,
vagy kérjek bocsánatot,
persze kijött ahogy lett,

kényelmetlen csendet hagytam
magam után, ahogy befordultam
a gyógyszertárba, láttam ahogy
hátrafordulsz, szemeidbe
ez meg mi a fasz volt vájva,
isten veled édes,
rákérdek a megszokott
belladonnás tablettámra,
mely a mellkas-bizsergető
férgeket ideiglenesen deaktiválja.

Minden a nyakamba hajol,
érzem bőrömön a leheletét.
ilyenkor nem zavar,
eltompítja a cucc, lerázódik
vállaimról ideiglenesen a lét,
szaglásszon Minden
és mind, amíg akar,

de egyszer csak belém harap,
s a semmiből az este ismét nyakamba szakad,
ugyanis az idő amíg baszott, a számítások
precizitását szokásához híven elcseszte,
az íróasztal mellett térek magamhoz,
és azon kapom egyik karom egyfeszt valami
apró kerekítésekkel variál, míg
a másik az adatbázisokban keresi a
hibás sorok közös vonását.

a harmadik felemeli tenyerét
és csakrája alapján méri fel környezetét,
míg a negyedik teszt szcenáriókkal babrál,
az ötödik mint valami féreg, rángatózik
mintha nem értené, s feszt ismételgetné,
mi ez a dolog kéremszépen,
elmondaná nekem is valaki?
ép testen épp este van baszki,
ezért a hatodik az ördöggel paktál,
míg a hetediknek mintha tele lenne a töke ha lenne,
és Isten helyett folyton a jégeres üveg után nyúlkál,
a nyolcadik meg letargikusan lóbálózik,
mert meg van győződve, rá vár a sarkon a halál,

mind teszi mit
Minden az idő hágása
közben rájuk szabott,
amíg ők bogarásznak,
hogy a fejlődés új tökélyévé váljak,
mint középpont,
csak stagnáló test vagyok,
már épp nem semmi, de egy
semmis polip, melyet kibuggyanó
végtagjai lassan szétszakítanak,
a testem feszül, s ha elszakad,
az agy vagyok, mely elkapja
talán a kiszakadó száj utolsó
nyögését, és utolsó hangjával
tintát hány a papírra,
és utolsó kilégzésével,
véletlen eligazítja,

na most polip vagy tintahal,
azt hinném magamhoz térek,
de Minden ellent mond,
rendre zsúfolják egymást a napok,
mindenüvé elérek,
és sehol sem vagyok,
tébolygok amint rám
telepedik egy új este,
mint akit fejbe vertek,
Minden irányváltásánál
szűkülnek a percek,
Minden szereti ha szűk,
mert az érzés feszes
és olyankor az idő
hosszabbnak érzi,
és keményebbnek hat,

úgy érzem kifognak,
agyon csapnak,
feldarabolnak,
lefagyasztanak,
kiolvasztanak,
tojásba mártanak,
prézlibe forgatnak,
aranyosra sütnek,
feltálalnak és
elfogyasztanak,

egy tengerparti bódéban
durranó hasmenése lesz
az első jöttment
másnapos szerencsétlennek.

Minden nem fejezte be velem,
Minden most új nyakat ad nekem,
új fület, és már bele is liheg,
nem adjuk meg magunk ilyen könnyen,
csináltam neked egy kipihent testet,
s rá egy cseppet elnyűttebb fejet,
és új tagokat tervezek neked,

ekkor sorra sercennek,
kibuggyannak és nőnek,
egyre többen vannak,
s teljesen bezsongnak,

a kilencedik többnyire összehúzza magát, de néha könyökére áll,
a tizedik macskákat etet, majd az alomba szart kapirgál,
a tizenegyedik mind hazahúz, ápolná családi kötelékeit,
a tizenkettedik most csapta magára az ajtót, munkát akar váltani,
a tizenharmadik homlokom bogarássza, és nyomkodja pattanásait,
a tizennegyedik az ablakból fürkészi a nőket, és szabadkozik,
a legformásabb valagot meg fogja csapni,
a tizenötödik emlékezteti kit szelídített meg, s vissza igyekszik fogni.
a tizenhatodik nyugat felé mutogat, mert onnan dől a lé,
a tizenhetedik ganesha ormányát fogja, s vezetne india felé,
a tizennyolcadik köröket ró a szekrényen a porba,
mert a világot be szeretné járni,
a tizenkilencedik henyerészik a párnán, álommá szeretne válni,
a huszadik a balta nyelét kajtatja, hipszter és egyedülálló szeretne lenni,
a huszonegyedik gyufát gyújt a sarokba s egyfolytában hív cigizni,
a huszonkettedik kinn van a konyhában és tisztogatja a garnélarákot,
a huszonharmadik szebbé akarja tenni a világot amit látott,
a képek kontrasztját és színmélységét igazgatja,
pedig a cuccot nem is ő, hanem a huszonnegyedik fotózta,
a huszonötödiknek sehol sem jut hely, ezért mérgében az asztalt csapkodja,
a huszonhatodik állatokat vetít árnyékával a falra, és magát szórakoztatja,
a huszonhetedik úgy csinál mintha két lábon táncolna,
ujjait összecsapja, mintha épp verbunkot nyomna,
a huszonnyolcadik a csend megszállottja, s számat mind befogja,
a huszonkilencedik ide-oda ugrál, és idegesít, mert hülye,
a harmincadik pólóm alatt bujkál, mert a kibaszott tömeggel sehogy sincs kibékülve,
a harmincegyedik váltig állítja ő gyermek, és matchboxokat toszogat,
a harminckettedik elegánsabbnak szeretne tetszeni, utálatos nyakkendőket mutogat,
a harmincharmadik beteges, és úgy tesz mintha pólyást ringatna,
a harmincnegyedik igen hiú, feszt kenceficéket keneget arcomra,
a harmincötödik filozófus rájött a világ nyitjára, és noteszem kutatja,
a harminchatodik úgy döntött, felvágja az ereit, a harminchetedik most szorította el,
és össze próbálja ölteni a harmincnyolcadik.
a harminckilencedik kortárs köteteket forgat, ihlet után turkál,
hogy elviselhetőbbé tegye ezt a macskakaparást, amit a negyvenedik váj,
de a negyvenegyedik diktálja morse kódban neki, akaratom ellenére,
de annál jobban idegesít a negyvenkettedik,
mert megrögzött, és a sliccem után kutakodik,
kérdőjeleket mintáz, a hasamon egyre lejjebb kúszva,
na mi van itt,
mi van itt,
míg a negyvenharmadik az összeset rendszerbe szeretné szedni,
és igyekszik a helyzetet kellő objektivitással kiértékelni,
de lehetetlennek tetszik,
mert egyre csak sercennek tovább
és nőnek ki testemből, akár a gombák,

testem ízelődik és elnyúlik,
ha összegömbölyödök talán
össze is érek, kemény vagyok
és hajlékony, sötét páncél
egy laza vasmellényen,
alatta folyékony gumi az izom,
vagy az már a lélek,
szám sarkába csápokat eresztek,
nézd már, ha úgy akarom,
ezek csattanva összeérnek,
mire a kezek értetlenül hadonásznak,
letűntek róluk az ujjak, kiéleződnek,
és íves lábakká lesznek, párokba
rendeződnek, míg egyre
sercennek és nőnek új társaik,
most egymáshoz igazodnak,
és abbamaradnak baromságaik,
kilencvennyolc,
kilencvenkilenc,
lassan Minden talán végtelen lesz,
oda ér ahova tetszik neki, vagy elmegy,
és az idő baszását befejezi,

mire kisercen és párja mellé nő
az utolsó sorba a századik,
és katonás ütemmel utamra indít a lánc,
kinyitom az összes szemem,
Fényhozó vezet csápomnál fogva
valami homályos alagúton át,
néha hátra kacsint, szeme
betegesen lángol, és véres szája
sarkán visszafogott vigyor inog,
rettegek és lázban égek,
nem tudom mire vélni a dolgot,
mi a terve, vagy mi vár rám odaát,
míg ő egyre csak húz maga után,
és rendre dúdolja és dúdolja:
“Szép város Kolozsvár”.

A kijelző szerint 6:00-kor a második vágányon

Jó reggelt főnök,
tudom korán hívom,
még csak hat óra, sajnálom,
és elnézését kérem,
de legyen szíves, mondja meg
ki volt itt reggel szolgálatban?
Ki űz így gúnyt a személyzetből
és az utasokból, menne az ember
szépen nyugodtan Kolozsvárra,
mint minden nap,
errefel a vonat a hármas
helyett a kettesen várja?

(egyszavas válasz, hívás vége)

Ahogy odaérek Kolozsvárra,
elkérem azt a kibaszott kérvényt,
s megírom a panaszjelentést,
hát gúnyt űznek az emberből
basszameg az ég,
nyugodtan jövök Székelyhídról,
pontosan tudom, hat előtt 5 percre
kell kimenni s ott van a vonat a hármason,
minden reggel ott vár a hármason,
errefel feljövök pontosan,
mint minden nap, indulás előtt öt perccel
az aluljárón s vakarom a fejemet
meg a faszomat, mert az a kibaszott vonat
nincs sehol????

Hát hogy a kúrva életbe lehet ilyen.
Hátrafordulok, s ott az a geci vonat a kettesen.
Péterkém, megint a Délia volt szolgálatban?
Gondolom csak ő lehetett, más nem
képes ilyen kolosszális mellébaszásra,
a Jóistenit még máma, az én koromban
kell itt futkorásszon a vonat után az ember,
hogy épphogy elérje az ember azt a kúrva vonatot,
mert ennek a némbernek úgy lucskosodik éppen,
hogy nem oda engedi be ahova kellene,
s most köpöm itt ki a tüdőmet,
és mindjárt agyvérzést meg szívinfarktust kapok?

Mondd meg nekem Péterkém,
ad a Délia a családomnak enni miután
én megdöglök, mert ezután a kibaszott
vonat után kell szaladgáljak?
Mondd meg nekem Péterkém, a Délia
majd eltartja a családomat?

Akár nyugdíjas is lehetnék,
bassza meg az ég,
de nem elég a pénz,
bassza meg azt is az ég,
és egye meg a rák,
bejön az ember nyugodtan 3:50-kor
Székelyhídról, s rögtön basszák fel az agyát.
És még aszondják ne igyál.
Fel is hívom Kolozsvárt, készítsék a
papírt mire begurulunk, mert jövök
s bizton megmondom, hogy
mi a faszomért kell ezek a handikapátok
itt variáljanak, mikor ilyenkor reggel korán
minden egyes istenverte vonal szabad?

Nem baj, az isten verje meg,
beérünk Kolozsvárra,
elkérem azt a geci kérvényt,
s olyan jelentést írok,
amilyet még nem látott a kurva ég se,
még a kommunizmus idején se,
hallod Péterkém,
én addig nem nyugszok
amíg a Déliát ki nem basszák,
megírom én a jelentést,
hogy szívinfarktust kap az ember
mikor hajnali hat előtt öt perccel
az egész peronon keresztbe kasul
a vonat után rohangál,
mert Déliának úgy állt fel
hogy azt az istenverte vonatot
épp ma kell a hármasról a
kettesre átbasznia.

De velem így nem baszik ki senki,
hallod Péterkém,
velem így nem baszik ki senki,
megmondom én neked,
ha a fene fenét eszik is,
holnap reggel hatkor ez az
istenverte sínen futó rozsdakoporsó
a hármason fog lenni.

Rodoszon Kolosszus

Néha még üvölteni akarunk,
de már nincs bennünk spiritusz.

Héliosz feje egy középkori szoba
rusztikusan megvilágított sarkában ékeleg.
Héliosz teste két törött márványoroszlán
mögött napozik, az emeleti udvarban,
a csigalépcsők torkolatában.

Héliosz fejét tartanak újfent testéhez csatolni,
sajnos a karjait nem találták még,
s felettébb borús lehet egy istenség,
ha nem tudja megvakarni saját ülepét.

Igen, igen, ha elhagytad
Lady és Lord Voldemortot,
ott az a csigalépcső,
s rögvest megtalálod
azt a Héliosz tatát is.

Már betörtek és konformálódtunk,
a kelletlent pedig megtanultuk
kellemesen kifújni, és valami
rideg molylepkeként elengedni,
egyetlen erőltetett kilégzéssel,
ereszd addig, míg vörösödni nem
kezd a fejed, és látod, mintha
meg sem történt volna.

Véshetnék ránk is, akár
Rodoszon a legrégebbi
miniatűr bronzfalloszra:
„Elátkozni kemény.”

Ugye, mindjárt elviselhetőbb.
Végül is, lehetne rosszabb is.
Tudod, olyan életszerű ami itt történik.

Cica tol egy csücsöri
szelfit a kétezer éves
óvárosi szökőkútra csüccsenve,
instant posztol a pózról,
majd elégedetten belecsapja
a csüggő plasztik ajkakból
kicsüngő …
csikket.

Elvégre a táblán annyi állt:
A kútba érméket dobni tilos!

Fair enough.

Mielőtt a csikk a vízbe érne,
s egy utolsót sercenne fájdalmában,
már útnak is áll a bókgyár:

jól nézel ki most is,

neked bejött az Ílet.

szőkén még nem is láttalak,

nem sok rajtad a ruha egy cseppet,
aszittem meleg eb van ott.

Az ilyen ódon helyeken
rétegekben épülnek egymásra
a népek maradványai.
Az egész arról szólt,
egyfeszt szorgos emberkék telepedtek ide,
felvirágzott, aztán a jöttmentek szétcsapták.
Tudod, az ilyen felvirágzott dolgoknak
mindig akad irigye, átvevője, és elrontója.
Aztán persze újabb szorgos emberek telepedtek ide,
s mit adnak az istenek, bár máshogy,
de ismét felvirágzott, mielőtt az újabb
önjelölt jöttment hóhér megérkezett volna,
tudod, nem kell magyarázni,
mint ahogy minden tavasszal
kivirágzik a rét is,
majd jönnek a marhák,
és vagy felfalják
vagy letapossák.

És attól függetlenül,
hogy nincs fű,
jó a tej,
meg a sajt is,
a sóstúróról nem is beszélve.

Persze, ehhez Cicának nincs sok köze,
ő is csak látogatóban van.

Amikor az élet már csak halni jár belénk,
akkor napokat és teret váltunk magunknak,
és futtában keresünk egy helyet, ahol talán akad
egy cseppnyi levegő, és egy bő hét alatt elegendő
mennyiségű emlékkel tölthetjük fel agyunk
ahhoz, hogy az előző hónapokat hitelesen
ki tudjuk szorítani, és el tudjuk viselni az év
belátható részét anélkül, hogy leordítanánk az
első utunkba kerülő szerencsétlen fejéről
a szertelenül pusztuló hajhagymákat.

Kolosszus lába alatt megremegett a föld,
mielőtt felalélhatott volna, már vízbe is pottyant.
Cseppet nehézkes volt, nem is tudott úszni szegény,
ki repülő tüzes szekerekhez volt szokva,
egy-kettő elsercent belőle a fény,
ím öbölben a híres titán, vízbe fúlva.

Amikor a szigetet először
kézre kerítették az arabok,
maradványait felhozták a vízfelszínre,
majd mecsetet építettek belőle.
Egyesek állítják, összekapart szíve
a mecset falaiban biza még
fel-fel dobban néha, mikor leterülnek
a szőnyegek, és térdre ereszkednek
az új istenek előtt a félidegen népek,
kikeletkor.

Ez megint az a közönyös,
mégis megkapó utálat,
ami újfent elfog,
mikor egy hét
drágér’ váltott élet
után fel kell keljek
és magamhoz kell térjek,
ismét garmadában állnak
és várnak a sürgető e-mailek.

Kolosszus egykori vélt
helyet két szikár emelvény
jelzi, és igen dús fantázia kell
hozzá, hogy egy ókori
csodát valahogy odaláss.

Az egyiken gém, a másikon
tehén, alatta turistákkal,
hasonló felállásban.

Ma felcseszem a legjobb ingem,
és még egy csalfa mosolyt is
erőltetek lebarnult képemre,
hogy eltereljem a figyelmet arról,
maradék lelkem bugyrában
igenis szenvedek,
bennem még a Nap fénye lobog,
nem akartam visszajönni,
nekem nincs helyem köztetek,
s egytől egyig megvetlek titeket.

A szarvasokat azért telepítették be,
mert ragadozók hiányában
elszaporodtak és galibát
okoztak a mérgeskígyók.

A szarvasok patáikkal a kígyók
nyakába léptek, így irtva azokat.
A szarvas tehát a sziget megmentő
jelképévé vált az idők során.

ezt el is kéne hinni,

S minden egyes -milyen is volt-,
-képzeld el- kérdésre adott,
egyazon forgatókönyvszerű
válasz mintha csak fordítana
még egyet az élet(te)len kés nyelén.

Képzeld, hogy szidhatta a kilátást
a katona, kinek egész nap a fal résein
keresztül kellett filálnia a tengert,
és nem történt igazából semmi,
a tenger pedig végtelen szabadságával,
és teli színeivel kacsintott minden egyes
pillanatban vissza arcába,
édesgetve, és egyben áltatva.

Kérlek, rendezd úgy a világot,
hogy másképp legyen kimutatható.
Például eme excel fálj alapján.
Elvégre arra lett kitalálva a pivot tábla,
meg az a cuki dizájnos újszerű gráf.
Az egész kimutatás egy-kettő összeáll,
és egy színes bemutató, mind tudjuk,
fél siker, annál jobban dukál.

A tengerben az a szép,
akárhányszor is fesse vörösre a vér,
idővel úgyis visszanyeri eredeti színét.

Vagy húsz perce csak
bámulom a képernyőt,
míg úgy nem tetszik,
3D-be csapnak át a kitöltésre
kecsegtető tétova excel táblák.

Képtelen vagyok,
szertelen
és szemtelen.

Laokoónt és fiait kígyók fojtogatják
egy tizennyolcadik századi felvilágosult
francia dívány, és egy tizenhatodik századi
ülepes szelence társaságában, egy olasz
admirális önelégült képmásának unszolására.

Ilyenkor érzed úgy,
terméketlenebb vagy
egy rigolyás boszorkánynál.

És haszontalanabb annál nyomi
papírpohárnál, melyet az előbb,
kávéd fogytával a kukába csaptál.

Pedig már megtanultuk,
ahol akropoliszok vannak,
ott nekropoliszok is vannak.

S ki hinné,
egy nekrolopisz olykor többet fed
fel a múlt árnyaiból egy akropolisznál,
például, a szokás úgy tartotta,
mindenkit azzal ildomos eltemetni,
ami a leginkább illett hozzá.
Harcost a kardjával,
felderítőt a lovával,
futárokat szandállal,
asszonyt a táljával.

Engem ezzel a laptoppal,
még nyitva is lesz, valószínüleg
ennél az eszement tábálánál,
s földbe lesz vezetve a töltő,
hogy le ne merüljön az aksi,
koncentrálj baszki,

Egy múzeummá morfolódott hely,
hol a kínosan kúszó köszvény
a középkorban lovagokat lovagolt.
Kardélre hányt katonák feküdtek egykor ott,
ahol épp az a négyezer éves edény andalog.

Még csak ki sem érdemelted azt a nyomorult
kávét, mert nem alakítottad haszonná,
csak pocsékolod a koffeinmolekulákat az éterbe.

Giannis azt mondta,
a hegyeket jobban kedveli a tengernél,
hisz ott tétova az idő, és kireked a zaj.
Az olivaszezon vagy a borkóstolók
kivételével teljesen kietlen,
felfrissít és kikapcsol,

szabadnak érzed magad,
és szívesen műveled,
főleg ha egy darabkája
tényleg a tied.

Ha más szűrte volna meg,
nem te, szerencsétlen idióta,
akkor az a bizonyos löket koffein,
akár csodává is válhatott volna.

Az utcán gyermek harmonikázik,
tízpercente más-más sarokra
költözik, némi apró reményében.
Mikor spanyolul indítja az örömódát,
az apró tok egyre sűrűbben csörren fel.
Minden csörrenést néma bólintással fogad,
majd folytatja ódáját, nővére az út túloldalán
telefonjából fel-fel pillantva lesi,
átlátszó arccal, unott elégedettséggel.

Pocsékolod a tehetségedet.
Pocsékolod a tartalékokat.
Pocsékolod a perceket.
Csak ténferegsz itt megint,
nem vagy jó semmire.

Kihalnak a helyiek innen lassan,
csak az afrikai nők maradnak,
szerecsen szerencsét osztogatni
színes karkötők formájában,
a vár összes kapujában.

Mikor visszautasítasz
10 eurónyi szerencsét,
napot lát a kétélű kérdés,
édeském, ez most személyes,
tényleg nem szereted a feketét?

Kettőtől meeting, próbálj meg
addigra valamit kihozni abból
a cuccból, amiről az egyik este
beszélgettünk mielőtt elutaztál,
tudom, hogy nem úgy megy
ahogy azt elvártuk volna,

Giannis azt mondta,
40 fokban minden valamire való
családnak szüksége van két dologra:
egy működőképes légkondira,
és egy otthoni fagyigépre,
utóbbi igazából csak status quo,
a gyerekek örömére.

de ha már egy része működne,
akkor lyukat tudok beszélni a hasukba,
s nyerünk még neked néhány napot,
akkor biztos ki lehet, egy kis odafigyeléssel
kerekíteni azt a dolgot.

Giannis azt mondta,
nem költözne el innen,
akármilyen előnyös ajánlatot is kapjon.
Elvégre, ez a hely rendkívül laza és élhető,
egyszerű, itt mindenkinek van valamije,
amit a másik valamijére el tud cserélni.

Csak egy telefonba kerül,
s van gabona, olíva, bor,
ouzo, hal, vagy krumpli.

Itt az emberek tartják a kapcsolatot,
tényleg beszélnek egymással,
értik a dolgok menetét,
és gondoskodnak a körforgásról.

A nagyváros zajában
idegenek között te is
csak idegen vagy.

Tudom, hogy már öt óra,
de le kell zárni a jelentést.
Sajnos az adatok rosszul voltak
betöltve, s ez csak akkor jöhet össze,
ha még ma megszabadulunk néhány
számítástól, csatolva a lista, ami az egész
menetet gondosan körülírja.

Giannis azt mondta,
elviszi a gyermekeit egy hűtőházba,
és kapar nekik jégdarát,
hogy ők is láthassanak
botcsinálta havat, ha már
igazira nem futja.

Jó lenne, ha ez még ma összejönne,
csak törlöd, és teszteljük,
ha egy cseppet kapkodod magad,
talán este hétre le is futna,

Giannis azt mondta,
kizárólag azokat a partokat érdemes látogatni,
melyeket még nem árasztottak el a turisták.
El is vitt bennünket az egyikhez,
és megfertőzte velünk.

38 fok volt,
Tsambika hosszú,
kietlen és sekély,
elkap az idilli látkép,
míg le nem merülsz a vízfelszín alá,
s tudatosul benned, Giannis kamuzott,
hol az ember ülepe valaha megült,
onnan az élet odébb települt,
csak a táj édesget hazug színeivel
és átlátszó csillogásával.

Legalább az érzés nem halt ki közülünk,
amint átölelsz és rám mosolyogsz,
amint megcsókolsz, majd felnevetünk,
mert épp akkor nyal bennünket arcon
egy kósza hullám, mikor összeérnek ajkaink.

Nekem nincs időm
megvárni míg befejezed,
talán jó lesz úgy is,
én most le kell lépjek,
küldd át nekem ha megvan,
s reggel gyorsan letesztelem,

Giannis azt mondta,
fél hatra értünk jön,
ha ott leszünk a bódé mellett,
ő felszed bennünket,
ő tartja a szavát,
mi is tartjuk,
hisz ha az emberek
tartják a szavuk,

akkor minden működik.

Feltöltődött és lefutott,
a franc essen bele,
este hét van,
milyen vicces is lenne egy vágás,
bármi is legyen holnap vele,
az már a te gondod,

Te az Anthony Quinn öbölben búvárkodsz,
eközben én szirtként szarakodok
a sekély vizű partoktól nem messze.
Erre valók az uszóórak? kérded,
Bár egy medencével megbirkózok,
még tartok tőle, magával ragad az ár.

Elvégre, Anthony is megutálta ezt a helyet
mikor nem sikerült be és megvennie.

Hazaértem,
egy frusztrált senkinek
érzem magam ismét,
hessegetem a gondolatot,
lenyomtam még egy jégert,
s igazítom a színeket a képeken,

A Gymnasium rajtvonalánál állsz,
és teljes lelkedből futásnak eredsz.
Azt képzeled antik olimpikon vagy,
átellenben fényképek csattannak,
hidd el babám, ez a tied,
tudom, sokan vannak itt,
de egyedül vagy,
jobban mint gondolnád,
senki sem biztat,
senki sem éljenez,
senki sem figyel rád.

Te vagy.
A romok is vannak,
most fedezed fel,
most mind a tied,
nézzenek bár hülyének,
ez a pofa levegő már
sosem tér vissza,
most az egyszer szívod be,
talán most az egyszer vagy itt,
és biztos, most az egyszer élsz,
tedd meg ha fúrja az oldalad,
most senki sem szólhat bele,

és megteszed,
mert megteheted.

Tartok tőle,
ha még száz képet feltöltök,
hogy még részletesebben
megmutassam az általam
felfedezett és lelőtt
véletlen embereknek
e véletlen berkeket,
ismerőseim kitörölnek a profiljukról.
Talán csak nekem mesél
ez az egész hóbelevanc,
nekik csak töltelék,
valahol magamon alapul,
amikor mások is emlékeket lőnek,
ha rossz passzban kapnak, én is
anihilálni szoktam néha őket.

Ez a pillanat kietlen, már minden megpihen,
holnap korán kelünk, pakolunk és repülünk,
messze az idillektől, egyenest a belátásba,
de még telihold van, fénye a vízen imbalyog,
le szeretném lőni ezt is, de gyenge a fénye,
szétmossa a gép, talán elmémben épp elfér még,
cigim sárgásan sercen egy utolsót,
gyújtok még egyet, majd tollat ragadok,
papírnak eresztem az első néhány sort,
Gólemmé formálva az első versszakot:

egyszer én is olyan köztiszteletben álló
szabadságra szeretnék szert tenni,
mint a pad alatt lézengő görög kóbormacska.

Mint az ablakban szundikáló görög kóbormacska.
Mint a szélvédőn nyújtózkodó görög kóbormacska.
Mint a szökőkútba kutakodó görög kóbormacska.
Mint a háztetőről dacosan meredő görög kóbormacska.

Mire melléd fekszem,
már nyugodtan szunyókálsz,
átölellek, álmodban elmosolyodsz,
vadóc kis kóbormacskám.