Szüntess meg

Szüntess meg

I.

Bár féregnek nevezel,
bóknak tudom venni.
Azt jelenti, van
még némi esélyem
szárnyakat ereszteni,
és elszállni mellőled.

Addig áltatom magam,
amíg én is elhiszem,
ettől azzá alakulok
aminek önmagam
érezni és éreztetni
szeretném.

II.

Élni szeretnék,
ha pedig az élethez
el kell távolodni,
távolodni szeretnék.

III.

– Érdekes, annyi idő eltelt mióta együtt vagyunk. Gondolj bele, szinte 5 év, s mégsem utállak. Ezen azért elcsodálkozom néha, ilyen velem nem történt még…
– Azt hiszem ezt hívják szerelemnek.
– Igen, szerintem is. Bár tudom, azért bökted ide, hogy hallgassak.

Vagy alakíts át.

Advertisements

Leave a comment

Filed under Versek

Telitalállat

Ideje lenne a helyzethez
megfelelőt alkotni,
de semmi kedvem hozzá.
Maszlag lett ebből a noteszből,
a tollakat rendre begyűjtötték,
ezzel a grafitdarabbal pedig,
melyet véletlen sikerült
összeguberálni, sajnos
jobb esetben is csak egy
szürke mosolyra futja,
védőangyalaink boldogító
valagára.

Búcsúlevelekre sem tellett,
úgysem kerülnek ki
a dögfoltos falak közül.

Azt mondják,
lelkünk üdvérdekében
alázattal kellene bevárni a véget.
De kinek van türelme hozzá?

Szavak esetlen sorozata kínoz,
akár kiskatonákat az álmatlanság
a legelső öngyilkos bevetés előtt.

Álmatlanul kap a felkelő nap,
és a kakasok torkát a fűről felszáradó
derű elmémben összeköti a halál szagával.
Miután a férgeket felzabálják,

halálszag árad a kakasok torkából,
az anyák könnyeit üvöltésük szárítja.
Az anyák könnyei szétterülve
pihennek el a hamvas fűszálak
hegyén minden kikeletkor,
és új férgek fogannak bennük,
hogy a kakasok újra és újra
bezabáljanak belőlük.

Napfény árad a feketerigó torkából,
tekercset tartanak elé, a vászonra vetít,
egy alak ül a sorok között,
és pattogatott kukoricát zabál,
és hahotázik,
és kimenne már rágyújtani,
de a háborgók hullámai
halálhörgések ezreivel
fejeket követelnek
a zárt kapuk előtt.
Akár a tömbházak sarkánál
visongó gyermekek, ahogy a
pattogó labdák zajának
éljeneznek.

És istenük újabban
a kedvükben jár.
Jobb volt míg az istenek
nem hallgattak ránk.

Miután elhallgatnak a kakasok,
és a fekete rigók is megtalálták
párjukat mára, esetleg fészket
is raknak egy elhagyott fának
valamelyik kietlen odvába,
majd kivezetik a kecskéket,
hogy sikerrel elvonják a
lidércek figyelmét a tettekről,
és az események súlya
lekerüljön a vállakról.
Elvégre alapos munkát csak
akkor lehet végezni,
ha a következmények nem
görnyesztik a hátat, és nem
gátolják a tüdőt a

lélekzetvételben.

Bevégzés.
Összpontosítás.
Kivégzés.

A vérebek minden reggel falkába verődnek,
gyors kupaktanácsot tartanak,
majd újra szélnek erednek,
bevégezni a falkavezér utasításait.

Rögvest beterelik a papot,
hogy a vad megbékéljen,
és ráléphessen az atyjához
vezető út sikamlós mezsgyéjére.
Mielőtt még egyszer, és egyben
utoljára, felkennék eme
penészes falak egyikére.

Ez mind én lennék.

Utolsó reggeli nincs.
Attól csak magad alá
teszel, és még több
mocsok marad utánad.
Mondd, kinek jó ez?
Utolsó kívánság?

Persze,
haza engednek esetleg?
Mondja,
maga mit kívánna a helyemben?
Ígérem,
hallgatok és jó leszek.
És bocsánat minden
kellemetlenségért, melyet
valaha okozni találtam.
És csendben odébbállok.
És soha a büdös életbe
nem hallanak rólam többé.
Becs’szó.

Vicces fazon maga.

Az, de hiába.

Békéljen meg veletek a sorsotok,
és nyújtson kezet a végítélet,
én várni fogok rátok a Pokol
egyik véletlen tornácán,
és a képetekbe fogok vigyorogni
mikor végre megérkeztek,

engedd el a karom,
megyek magamtól is,
már úgyis tökmindegy,
úgyis ott lyukadok ki,
azelőtt az ementáli fal előtt,
és ne húzzátok azt a
reménytelenségtől bűzlő
fekete zsákot a képemre,
a szemetekbe akarok nézni,
kihúzom magam, és a
a szemetekbe fogok meredni,
ökölbe szorítom a kezem,
mint egykor a bemutatók előtt,
elismétlem a nevem, kétszer, és
a szemetekbe fogok meredni,
míg feszíteni kezd tekintetem,
és beremeg a kezetek, és

inkábbmegölömaszóközöket
vesszőketéssorvégeket
mintahogytiteketis
szemrebbenésnélkül
leölnélek

éshagyomperegniahangokgépfegyverét
mígbelétekürülatár
éselsütomazutolsóüvöltést
atestszitájamárremegőrejár
afogakcsikorgócsárdásátjárom
ahogymegragadjákarjaim
ahogymegpörgetnek
felpofoznakmégkétszerésbordánrúgnak
ésmárhúznakmagukután
ésrecsegatorkom
ésperegnekaléptek
ésperegnekaszitkok

miközbenazelőttemlévők
pergetikazemléktekercseket
alegelső
telitalállat
után.

Akövetkezőénvagyok

Szépen indult ez a film,
csak a felénél elment a
rendező esze.

Akövetkezőénvagyok

A drogok miatt volt,
biztos a drogok miatt volt,
egy faszom függő volt ő is,
meg a főszereplő is.
Úgy szívták a kokaint,
mint más az üde hegyi levegőt,
aztán mind ilyen istentelen
meredek ötletekkel álltak elő,
míg össze nem rúgták a port,
szó szerint, egy ilyen
eszeveszett lőporos hajnalon.
Sajnos a büdzsé már elpárolgott,
és a stúdió nem hajlandó még
több pénzt kidobni az ablakon
különböző finomításokra.

Akövetkezőénvagyok

Szerintem,
az egésszel az a legnagyobb probléma,
hogy zajlik itt az élet nap-nap után,
de sosincs pattogatott kukorica hozzá.
Meg kell értsék, a golyók is pattognak,
a kukorica is pattog, és a kettő
egyvelege idővel igencsak lendíthetne
a helyzet súlyán. Egy bizonyos idő teltével
már annyira összhangba helyeződne a kettő,
hogy az elme már nem is lenne
képes többé elválasztani őket egymástól.
Ez pedig egyértelmű javulást jelentene,
úgy a vadak, mint a vérebek körében,
hisz mindkét fél számára egyszerűbbé
válna elviselni az elkerülhetetlen vérontást
a feljebb említettek alapján, azaz,
ha kellő mennyiségű pattogatott kukorica
állna mindenki egyetemes rendelkezésére.
Az efféle intézményeknek illene haladniuk a korral,
és a módjukban álló változtatásokat ki kellene
eszközöljék, az egész folyamat minél
zakkanásmentesebb kivitelezésének érdekében.
Alternatív megoldásként akár
független terjesztőkhöz is fordulhatnak,
már ha úgy érzik, hogy a belső körökben
meg lehetne szerezni a szükséges engedélyeket,
viszont lehetetlen megfelelő összegű
támogatáshoz hozzájutni.

Akövetkezőénvagyok

Amíg el nem múlik
a sokkhatás, nem érzel
semmit,
kegyes halál ez,
már ha rögvest beáll,
sajnos ritka madár
a telitalállat errefelé.
Meg kell értsd, újabban
nincs sem pénz, sem idő
alapos kiképzésre.
Lőnek ahova tudnak,
aztán meg lesz az valahogy.
Mindig van valahogy,
egész addig, amíg nincs sehogy.
Aztán nem lesz sehogy,
de majd feltaláljuk magunk.

Akövetkezőénvagyok

Rúgd meg még egyszer,
a jó édesanyját,
nézd meg,
felhörög-e még?

Akövetkezőénvagyok

Ha felhörög az a féreg,
eressz még egyet abba
a hülye fejébe.

Akövetkezőénvagyok

Miután elvitték,
üzenjenek a családjának,
például, hogy
sajnálatos mód, fogság közben,
rövid, de súlyos betegség
következtében elhalálozott.

Akövetkezőénvagyok

Higiéniai okokból kifolyólag
holnap háromkor hamvasztják.
A hamvakat és a holmiját
egy héten belül postázzák.

Akövetkezőénvagyok

Vezessék elő a következőt!

A következő én vagyok.

(szemvillanás alatt
lidérccé leszek,
míg a sortűznél
csóré angyalok
melegszenek
míg a tisztítótűz
köré sorra
didergő alakok
telepszenek
itt a telitalállatok
egyfeszt üvöltenek
és a sebekbe
fészkelődve percenként
friss telitalállatokat
nemzenek.
Stop.)

Leave a comment

Filed under Versek

TechnoKata közbe lép

I.

Bármit is tégy fiam,
ne adj hatalmat a népnek,
ha mégis megtennéd,
csak magad hibáztasd
mikor az első hibánál
beléd marnak,
majd széttépnek.

az úr eztán rágyújtott,
kelletlen mozdulata maga
volt a végkifejlet.
már nem volt sem helye,
sem értelme több mondatnak,
a téma be volt fejezve.

a repülőn sem szoktak
visszakérdezni leszállásnál.

II.

Egyszerű a képed dicsérnem,
természetesnek hat
hozzá viszonyulnom,

a szavaid kurvák viszont,
őket mind hajkurászni kell,
s meg kell fizesd az árukat.

III.

Ember φ.1, ember φ.2,
vasárnap reggel updateli
a szoftot a fejlesztő,
elkúrta ezt a plugint is,
de nincs idő rollbackre,
ha nincs error hadd fusson,
egy hét alatt majd összehoz
egy hónapra való patchet,
egy ideig azzal is jócskán
ellesznek míg tesztelnek,
adjuk alájuk a módosítást
fekete pénteknek.

mutass nekem valami újat,
te fejlesztő,
valami parádésat akarok,
olyan igazán odabaszósat,
kitaláltam mit kívánnék,
derékszögbe az égre két napot,
bontsd meg a konstellációt,
teremts nekem egy új bugot,
a laikus miután hozzászokott
és elvesznek a design adatok,
szinte már featurenek találja,
építsd rá sebtében az új modult,

hisz az irodában kapzsiga
már az előrejelzést filálja,
tetszik a helyzet,
teljesen begerjed,
tenyerét súrolja,
picit habos már a szája,
mint egy gyermek, ujjong
egy kumulált kimutatásnak,
hisz eladja az anyját is,
ha érte sorba állnak,
s talál majd helyet
egy új anyának,
akin talán aztán
még több profitot láthat,
kinek lesz talán magának
is egy új gyermeke,
kire az a sors lesz kiróva,
egy alacsonyabb büdzséből
ezt a nagyszerű új featuret,
néhány sprint fejében
gazdaságosabban kihozza,
a kivitel bevételét
az egekbe tolva,

IV.

neki is áll a drága,
belevág és próbálkozik,
hisz vérébe van nevelve álma,
ő ezt az egész retket vállára rántja,
s majd hátán hordozza,
míg meg nem váltja,

de nem jön össze időbe,
s mikor az utcára reked,
pár napnyi lófrálás
után talál magának
egy talpalatnyi teret,
onnan okítja a hitetleneket,
csodáit eleinte apróra váltva,
második felkarolását
türelemmel várva,

csökönyösen ismételgeti,
hogy el ne süllyedjen,
el ne feledje,
neki az a terve,
hogy a rászabottakat
gonddal bevégezze,
magát a haldokló világot,
egy szép napon megmentse,
és a projekt eme szakaszát
lezárja, befejezze és elfelejtse,

de telik az idő,
nap-nap után beüt az a fránya este,
hisz még kódol a fejlesztő,
és nincs két nap derékszögbe,
hogy az éjszakát elhessegesse,
kámpicsorában két liter sört
benyom a testbe,
és nincs két nap derékszögbe,
hogy az elme árnyékát elkergesse,
kámpicsorában húsz stampedlit
bepuszil a testbe,

ott kóvályog az utcán,
görbe ünnepekbe esve,
árkok mezsgyéjén
dúdolgat billegve,

míg megunja hitegetni magát,
és végre elismeri,
ide jobb terv kellene,

ócsér’ dolog ez a megváltás,
engedd el a picsába,
engedd ezt a fertőt,

emeld a valagod,
és engedj már végre
ezekből a cseszett
elvekből,

álmodd újjá magad,
hibáid stílussal álcázva,

és ha tényleg akarod,
akár add is el magad,
ha csak ennyi az ára,

találj magadnak szponzort,
s olvass már végre utána,
hogy add magad jobban elő,
jól jönne azért egy
bazi nagy képernyő,
meg néhány mutatós slide,
rádió, vlog, poszter,
reklám, valami menő,

nincs több kecmec,
meg is jött, 250 az átmérő,
s voi-lá, rajtad át
többé már nem látnak.
bármerre forduljanak,
az utcák téged harsonáznak.
elhallgattak az angyalok is,
rájöttek, hiába kontráznak.

akaszd magadra ezt a mikrofont,
húzd ki magad, minden helyén,
én majd jelezni fogok,
és onnan jobbról is súgnak,
majd a neved bemondják,
s miután elhallgat a tömeg,
megcsap egy reflektor fénye,
és rebben a jel,
és artikuláltan
és hangosan:

ez itt az én képem,
és a képemre álmodok
egy új világot,
hol a teremtő én vagyok,
ki pocakjára csap,
és egy darab kenyér fejébe
új fejezetet teremt
egy sörösdoboz peckének
elhaló sercenésébe.

V.

Alig vettük át az irányítást,
mintha minden helyén lenne,
egyesek elkerülhetetlen kihalnak belőle,
de a javának megváltva a helye benne.

a sörösdoboz istenségnek
menetet szerveznek,
ragyognak a cipőcskék,
vágnak az ingélek,
meghatódott szülők
a csemetének integetnek,
mikor sorjában felvonulnak
kézen fogva aprócska tömegek,
áthevült tekintetük tettre készen,
dicshimnuszát zengedezve
az egyetlen igazi vezérnek,
magának a sörösdoboz istenségnek:

összes tettem lételem,
kiveszem a fejadagot,
naponta jobbá alakulok,
minden pillantás teltével
hatékonyabb lesz életem,
hisz azért kaptam,
hogy iránya, célja,
és haszna legyen.

kény a kényelem.

ez itt az én helyem,
itt lüktet a vérem,
ez itt az én vérem,
ha el is folyna,
elszenderülök végleg
tócsám közepében,
amint megalszik,
tetememből virág lészen.

ha le is tépnek, én
egy sörösdoboz
peckébe illesztve
majd illatot csalok
utódaim szívébe.

VI.

Nincs többé lény a
létszerencsétlenség alatt,
én fair vagyok,
és ha megcsap a vég szele,
és egy véletlen nap beüt a krakk,
én szárnyam alá veszlek,
gyer’ ember, jöjj hozzám,
a mallban megtalálsz,
elvégre ott a pizza nagy,
én megetetlek, ketté szelek
neked egy szeletet,
a quattro formaggit,
vagy a prosciuttot szereted?

starternek mi jöhet?

VII.

Értem én,
szerinted így tökéletes a helyzet.
én csenddel álmodom keddenként,
te medencékkel.
vérem adnám, ha lelkemnek
szabad illata lehetne,
te átgázolsz másokon, mert
ott az a kibaszott medence.

elvégre minden álom
medencében végződik,
pezsgővel.

VIII.

TechnoKatáék a vizet elrekesztették,
alá is gyújtottak, már fel is hevítették,
a belepőt gonddal beszedték,
a várható profitot már élőben
igen magasra becsülték.

gyorsgyártott cellulitiszen
a zsírfoltok pezsegnek,
unott újgazdag nagyágyúk
sörhasra buborékot főznek,
unott újgazdag nagyasszonyok
klórban erjednek, miközben
a szomszéd hibáiról csevegnek,
ugyanakkor félnek, hogy gyűrűjüknek
olyan színe lesz mint a réznek,
vagy ne adj’ Isten, műkörmükről
leperegnek az ékek,
aztán megint annál a csacsogó
nőcinél végtelen órákat üldögélnek,
bár legalább lesz idő kitalálni,
uruk színe elé másnap
melyik ruhában is lépnek,
hogy a szebbik felüket mutassák
az atyának,
az egyszem fiának,

ha jól vagy öltözve babám,
hidd el, jobban látnak.

az úr újabban leszokott a cigiről,
de télen tétlen falvak felé evickél,
élvezi mily hangosan süvít ott a szél,
jegelt a táj,
épp néhány kémény ha él.

a paraszt popcorn füstjét
újabban különösen bírja,
elfogadja áldozatuk,
egyenest a mennybe szívja,
legalább ennyi örömük teljen,
ha már erdeik teteme natürlich
ragyog arcukba vissza,
oly ékes a lakk, egy telelőre
már nem is futja.

10 láj a tyúk,
10 láj a pokolba
10 láj a szöniuca,
húzd fel a dombra,
hogy urát egy
cseppnyit közelebb érezze,
míg el nem ereszti a kötelet,
és le nem csúszik egyenesen,
fejest a gödörbe.

arányos pelyhekben
ékes szitkok szállnak.
ha nem olvad hamarában,
biztos hóvá válnak.

IX.

Tudd meg fiam,
ott rontottad el,
hogy elkönyvelted,
a mindenségnek
pont rád van szüksége.

mégis,
kinek hiszed magad,
hogy csak úgy újjá formáld
mit nálad jóval hozzáértőbb
agyak már oly gondosan
megálmodtak?

a fiú nézett,
nyelt egy nagyot,

szóval,
ha más
szebb jövőt álmodott,

én már nem is álmodhatok?

de, aludni aludhatok?

vagy,
vannak arra
is kiszabott formátumok?

X.

Elkalandoztunk,

de szavakba szedve,
lőn egy olyan kép,
mikor a nénikék
büntiket halmoznak
apró,
illatos,
nyugdíj kiegészítő
hóvirágcsokrokért.

XI.

Nem vagy más,
csak kósza adat,
sor egy lajstromban,
valami kódnév alatt.

ott,
ahol a demagógok kotlanak.

mondjuk,
a bulvár lenyugszik,
ha már csontig rágtak,
mikor a házimacskák
rád almot kaparásznak.

de megemlékeznek rólad,
ha véletlen napot lát
egy fájl, egy új adat,
egy önkéntes kéthetente
updateli a wikioldalad.

persze majd ebookokba is bekerülsz,
lézengsz majd virtuális tárházban,
mumus leszel egy utcai pletykában,
te lehetsz eme évtizedben az egyetlen,
az igazi, elrettentő példa,
mi is történik ha valaki
felkapaszkodik,
megszédül,
majd a nép
teljes haragát
nyakába zúdítja.

de nyugodj meg,
jön majd valami új alak,
néhány év múlva
elülepszik a por,
talán már a sárga
földig sem hordanak.

(hordjanak, ha úgy tetszik,
az én munkám készen,
lenyomatom sorsuk
márványlapjaira véstem.)

XII.

Ezelőtt létszükséglet volt
sorba állni.
ma pedig olcsó.

az olcsó meg létszükséglet(t).

a többiek azóta is tüntetni
járnak valahányszor felszisszen
a karosszék bőrbevonata
atyáik ülepe alatt.

az idő mindenkit bevégez.

aztán minden azé lesz
akit épp oda vet a sorsa.

aztán őket is bevégzi.

az idő kaktusz.
a kaktusz is virág.

TechnoKata álmatlan kókadt
repetitív pirkadatokba,
TechnoKata nem volt biztos benne,
a dolog lényegét most elvesztette,
vagy csak eleresztette, ettől független,
TechnoKata úgy gondolta,
csessze meg mind,
már úgyis feladta,
talán itt az ideje,
talán az egész dolgot
át kellene formálnia.

XIII.

TechnoKata mostanság
keveset beszélt,
mert sokat hallgatott.
rendre eltemette a feleletet,
hogy aki még nem ismeri,
de talán felismeri,
az talán magától
megtalálhassa.

TechnoKata mikor a negyvenet elérte,
az egész sörösdoboz istenséget
plasztiknak vélte,
belátta vétkeit és lelépett,

meglepően ócsér kapott
néhány hold földet,
most hippiként él falun,
amerre egy elhagyott
birkabari béget,
már bióra váltott,
a kertészetben talán
jövőre találhat,
közben azért állatokat
is nevel magának,

de még mindig sajnálta átvágni
a torkát Tóninak, a marhának,
már el is tervezte,
mikor a fák újra rügyeket eresztenek,
Indiába szeretné vezetni a teheneket,
elválasztva folyókat, hegyeket, vagy tengereket,
megálmodta, amint szabad utakon járnak,
és nem vágják el torkát többé marhának.

végül azért feladta,
hisz mikor lelépett
szentül megfogadta,
nem avatkozik közbe,
de nehéz forrongó természetét
kordában tartania.

keddenként így is néha
kijár a nádashoz siratni a nutriákat,
a nutriák is visszanéznek,
ez meg mit filálhat?
oly oktalanok, hisz belőlük
egyfeszt kabátot csinálnak,
pedig olyan aranyosak és pofásak,
mikor épp nem a krumpli tövébe ásnak.

tavasszal aztán újraültette
az öngyilkos fákat,
franciahonból importálva
hontalan katicákat,
hogy kérget többé
ne érjen méreg,
de ne legyen ember se,
ki guberál, mert éhes,
ezért munkát adott
néhány lecsúszott figurának,
azonban megtiltotta,
hogy kapát tartsanak
a vakondok tarkójának,

hozatott egy kecskét is, torzsa
ne vesszék a káposztának,
sörrel tukmálta a csupasz csigákat,
különben a mini káposzta
hátába hágnak.
ki gondolta volna,
hogy ittasan ilyen
boldogan csúszkálnak?

TechnoKata már csak Kata.
leáldozott a techno csillaga.

immár szabad ember,
épp lép az ellenőr,
egy évre okés a pályázata.

a kapától néha kiáll a dereka,
ilyenkor visszasírja mit elhagyott,
és állítja, neki leáldozott a csillaga,
de felkel másnap is, folytatva futtában,
míg önámítását földbe nem töri,
hisz már otthonra lelt,

a virágzó barackfák
hullámzó illatában.

post scriptum:

épp ott lődörgött a fák alatt,
mikor az égre lett releaselve
derékszögben a második nap,
azonban derékszöget sajnos
csak három nap alkothat,

érezte amint belobban,
és minden lángra kap.

(Te jó isten,
tudom, hogy nincs idő szarozni,
de mi a frászért nem értitek meg végre,
először a tesztben kell futtatni a cuccot,
ne bámulj már mint valami borjú,
szedd le azt a szart az égről, és
írd vissza a productionre a backupot!)

1 Comment

Filed under Versek

Fedóra szeplőt számlál

Fedó inkább a saját énekét szereti hallani, mint a madarak csiripelését.
Fedó úgy érzi, a titok a frissen vágott fű szagában rejtőzik.
Fedó azt hiszi, a Nap néha az ő pupillájából ragyog vissza.
Fedó mókásnak tartja a szeplőket számlálni saját arcán nyaranta.
Fedó álmokba ringatja magát, mert álmai kecsegtetőbbek a sivár valóságnál.
Fedó buborékokat fúj ismeretlen gyerekekkel.
Fedó szeret kiöltözni, néha ki is sminkeli magát, hogy igazán csábító lehessen.
Fedó mosolyát az égnek ereszti.
Fedó szűknek érzi a város utcáit és szabadságra vágyik.
Fedó megveti a szabályokat és ellentmond a kötelékeknek.
Fedó együttérző a nincstelenekkel, bár neki sem jutott sok.
Fedó otthon érzi magát a kacskaringós ódon utcákon.
Fedó kedve szerint akarja görbíteni a teret.
Fedó fél a pókoktól, bár a lepkéket kedveli.
Fedó az öregedést kiváltságnak tartja.
Fedó annak szereti mutatni magát ami, és megveti a díszhínárokat.
Fedó szeretne repülni, bár fél a zuhanástól.
Fedó csodálja a villámcikázást, de irtózik a mennydörgéstől.
Fedó szereti a vörösbort és néha túl sokat iszik, főleg szombat este.
Fedó imádja a frissen nyomott könyvek szagát.
Fedó szeretne egy kényelmes zugot találni magának, hogy ellehessen.
Fedó egy megértő társat kíván magának.
Fedó szomjazza a nyári eső szagát.
Fedó szeretne fontos lenni.
Fedó maradandót akar alkotni.
Fedó szerint időt áldozni jutalom.
Fedó azzal áltatja magát, ha bevárja a holnapot, majd minden jobbra fordul.
Fedó szerint ha mindig a ma a legrosszabb, azt jelenti szerencsés vagy.
Fedó egyedül van a nagyvilágban.
Fedó független akar maradni.
Fedó észre veszi mennyire színpompás egy holló mikor megcsapja egy napsugár.
Fedó szereti ha valaki átöleli miközben odakinn hull a hó.
Fedó hagyja hogy kihasználják, mert jólesett neki hogy egyáltalán észrevették.
Fedó tudja, hogy játszanak vele, de úgy véli illik rá a kosztüm.
Fedó nem tud nemet mondani a kísértésnek.
Fedó mindenét odaadja, mert nem ismer kevesebbet.
Fedó ki lett beszélve a háta mögött.
Fedó szeret sírni, mert úgy hiszi, akkor érez igazán.
Fedó elszigetelődött barátaitól, mert egyedül szeretne lenni gondolataival.
Fedó tiszta lappal szeretne indítani.
Fedó az éjjeli eget fürkészi, és kíván, valahányszor hullócsillagot lát.
Fedó szerint a távolság csalóka.
Fedó ordít mikor elveszti a fonalat.
Fedó szerint a remény gyermeteg, elvégre mindig a jövőbe bújik.
Fedó kihúzta első őszhajszálát és eltette emlékbe.
Fedó fél a sötétben, mégis utálja a reggeleket.
Fedó szeretné kiismerni a vakvágányt.
Fedó kiutat keres, de minden zsákutcának tűnik.
Fedó szerint isten halott és jobb is így.
Fedó nem tud aludni, mert fél az álmaitól.
Fedó állítja, az alagút csak elméletben létezik, ezert nem lehet fény a végén.
Fedó egybanisokat etet a halakkal.
Fedó szétkaszabolta vörös ingét, elvégre cakkokban áll jól igazán.
Fedó megkapónak tartja a művirágokat, míg a nap ki nem fakítja őket.
Fedó véresre sikálta a padlót az előszobában.
Fedó nem képes koncentrálni, ezért kitették munkahelyéről.
Fedó elkerüli az ismerős arcokat, mert a kerülő út rövidebb.
Fedó nem tudja milyen nap van.
Fedó szerint az idegenek az életére törnek.
Fedó a tömbház előtt ül és remeg.
Fedó szerint rokonai az életére törnek.
Fedó állítja, ellopták a szüzességét, de csak elméletben szeretné viszontlátni.
Fedó szerint barátai az életére törnek.
Fedó nem ismeri fel vonásait tükörképében.
Fedó szerint a hangok az életére törnek.
Fedó láthatatlan.
Fedó szemei helyén két fekete folt társalog minden kedden.
Fedó retteg.
Fedó nem tudja kiverni fejéből a bagzó kandúrok virnyogását.
Fedó ringatózik.
Fedó belevési nevét az asztalba, nehogy elfelejtse.
Fedó elkeni utolsó könnycseppjét, majd nekirugaszkodik.
Fedó emelkedik.
Fedó buborékokat fúj a Nap gyermekeivel.
Fedó szeplőket számlál az égen éjjelente.

Leave a comment

Filed under karcolatok, Versek

Októbertől orrvérzésig

I.

falakat formálunk
mígnem összeérnek
egymásba állnak
vállunkra nőnek
belőlük a házak
az idő pedig pórusainkba
porlaszt vöröses téglákat

a fal hűvösen tartja
északi oldalam
melyet senki sem
kíván látni

legfőképp én nem kívánom

többször szemembe néztem
már mint szerettem volna
s mindig remegés a vége
remegés és könnyek
hol én
hol nem

két ember nő belém
az egyik szeretet
a másik utálat
az egyik te leszel
a másik egy állat
az egyik mind húz
a másik csak áltat

nem vagyok olyan
jó hozzád mint amilyen
lenni szeretnék
nem akarok azzá válni
aminek érdemelnél

az nem én lennék

nem vagyok olyan
embernek sem amilyen
lenni szerettem volna
sorstársam az utálat
bal kezem fogja
sorstársam a közöny
jobb kezem fogja
és kétes helyekre
húznak random
csütörtök vagy
péntek éjszakákon

néha megállnak
röhögni valami
lelkevesztett félnótáson
én pedig félek
félek hogy ez
a buborék egyszer csak
megun és kivet
és a félnótás
kit ezek épp gúnyolnak
kin ezek oly ízesen nevetnek
az vagy már én vagyok
vagy egyszer én leszek

jól van
jól van
az idő pénz
a pénz ketyeg
ketyegek én is
szedem már magam

szétszedem

az óra egyre csak
lowbeatre nyomja
még egy álmom
semmivé szúrva mire
újfent benépesednek
a kietlen utcák
mikor füstös leheletük
szélnek eresztik a
hüvössé aszott reggelek
meglátod
mire feljön a nap
elengedik kezemet
ujjászületek én is
délre valahogy
fel is ébredek
összeszedem mit
szétcsaptam miközbe
szidom a hülye fejemet
s komótosan magamra
öltöm bejáratott álcám
és útnak eredek.

II.

a hét minden napján orrvérzés
kísérte az őszeleji napfelkeltét
csak azért nehogy elfelejtsem
mennyire utálom a reggeleket

hogy ki kell magam
vakarjam vackomból
s úgy ké’k tegyek
mintha minden olyan
csupa csuda fasza lenne

pedig ha rendesen
tudnék aludni
biz‘ aludnék örökre

de egy istentelen bagoly
vagyok ki behunyja szemét
ha véletlenül a nap
erre az elveszett városra
szarkasztikusan ráragyog

túl van már a láthatáron
rajtam mocorog
bőröm verejtéket hány
s isten látja lelkem
teljes szívemből megvetem

az utca az enyém
ott koválygok peremén
az utca én vagyok
pirosra gombot nyomok

hogy el ne basszon az automobil

te is utca vagy
velem párhuzamosan
megnyomod te is
nem bízol bennem
kijárjuk egymást
utca vagy te is
átjártak rajtad
szétjártak már

szélesítik szegélyünk
kitárjuk egymást

és elveszünk
a semmibe
mert azt hisszük minden

és amikor szükségbe
kanyarodunk ahol azt hisszük
ott kell(esz) és muszáj
ott egymás belébe taposunk
s bevárjuk a jajszót
ki vinnyog már egyet végre
most melyikőnk lépett
inkább a tövébe hát
az enyém vagy a tied az igazi
ereszd meg és taposs hát
én már taposok

a bél szakad
a gyomor fáj
beszéljuk meg
lassíts már
nem sietek sehova
ha nem sietsz
minden bevár

ha meg nem
azzal sem veszteni sokat

az űr már keletkezett

az űr ott lesz még egy
óra múlva is a sietve
odahányt mondatodban
lehet tágulni fog
ha a fennvalók kedve
épp úgy tartja

lenyomlak a torkomon
hogy bebizonyítsam
elbír a gyomrom

mert ha nem nyomtalak
volna le a torkomon
akkor engem nyomott
volna le valaki más

űridegenek szőtte
becsmérlő szövegek
körbe-körbe zengenek

te megírtad
én megírom
elbeszélünk egymás szeme mellett
a fennvalók követnek
a fennvalók fenyítenek
a fennvalók nem várnak
a fennvalók egyfeszt döntenek

mi kivégezzük
bárkit bármikor

hol van az az email

ím’ meg egy nap
pocsékba ment életünkből
hogy annak kivel azonosultál
kinek egy egyetértő mondata után
hű alattvalója és bábja voltál
kedve teljen

benned
bennem
ebben az elkúrt helyzetben

melyet mindenki magának falaz
s már lassan túl nagy falat
s képbe lép a kárhozat
mely lerombolja a jól
kitaposott protokollokat
s ismét hibákat szülünk érte
majd új kikötések nőnek
tapasztalat fejébe

szóval a hiba tapasztalat
szóval a tapasz alatt élet
szóval az élet kárhozat
szóval tányérban kérem
mert a kárhozat így jó

a kárhozat csendet szül
mert betömi a szánkat
nézd épp fulladozunk tőle

tőle kapunk valamit
tőle ezt kapjuk
mert ennyit érdemlünk

mások még ezt is irigylik.

III.

ha akarod akkor nekem jó lesz
ha akarod akkor vágd el a torkom
valami ibolyaszín fény alatt

nem akarok feltétlen meghalni
de nem is igazán zavar

csapd meg egy kis luminollal kérlek
szeretném hogy kék legyen
már évek óta annak érzem

kéknek kék
de világít

elbasztam.

Leave a comment

Filed under Versek

Halottélesztő

Érzem, ahogy átnézel rajtam,
mert azt hiszed átlátsz.

Érzem undorod,
amint elhaladsz mellettem,
épp most fordítottad el tekinteted,
és nem köszönsz rám,
és nem köszönök rád,
és nem köszönünk na,
és kész.

Pedig ugyanoda tartunk,
egy asztalnál is ülünk,
szinte egyazon sarkán, eleinte,
de kínos, ezért idővel átellenben,
édes mindegy melyik felén vagy,
te súlyponttá leszel,
te az arctalan polignóm arcává válsz,
mert eső vagy,
tőled áradnak a szavak,
mosolyodba fullad a nap,
én még mindig szivacs vagyok,
bár már nem hozzám szólnak,
még el kell igyam őket, (így alakult)
úgy csinálok, mintha ott se lennék,
mintha ott se lennék, úgy csinálsz.

Jobb lenne odébb menni egy pillanatra,
jobb lenne ha a szemembe néznél, és felsértenél.
Én is a szemedbe néznék, és felsértenélek.
Betömhetnénk egymás fülét sertésekkel.

Talán akkor megszabadulnánk a viszketéstől.

Amikor megszólalok,
hirtelen a melletted ülő
fülébe súgsz valamit.
Lehet rólam.
Lehet nem.
Már nem tudom kivenni szád mozgását.
Lehet bebeszélem magamnak,
a picsába is, paranoiás vagyok,
talán épp eléggé,
talán azért nem ennyire.

Ne beszélj rólam más fülébe,

pletyka vagyok érzem,
ott ülök,
lábam a szája sarkában
burjánzó mosolyról lógatom,

elkúrt egy helyzet, jól tudom,
azt mondtuk barátság,
el kellene kerüljük egymást,
mégis egy a társaság,
el akarlak felejteni,
de lépten rólad kérdenek,
és itt vagy,
és itt vagyok,

két szétforrott vadidegen,
két zsúzsokos paszuly
egy elrepedt agyagtálban,
az egyik épp zümmög
a másik már döglött,

beszólhatnék én is,
de nem akarok,

tudod mit,
azt játsszuk, én lelépek,
te pedig szépen megtartod őket,
ültesd mindet egymás mellé,
hogy ne kelljen sokat igazgatni
a történetet, ha kész vagy,
engedd szabadjára a verebeket,
ha összefutok velük az utcán,
szemre szerte szedjenek,
elvégre a szemét,
az úgyis én vagyok,

pedig épp annyi az ennyi nekem, mint neked,
mert épp olyan büdös az enyém, mint a tied,
mert nem én csesztem le baltával a tyúk fejét,
mert nem én roppantottam ketté a menyét gerincét,
mert nem tőlem fosnak véreset a verebek,
mert nem tőlem zengenek félelmükben
ultrahangokat az álmukból felriadó bőregerek,

mert én sem élesztem újjá az elhűlteket,

te még annyira sem,

tudja a fene miért,
egyszer szerettelek.

[egy ismerős történet(e) alapján]

Leave a comment

Filed under Versek

Cicáda

I.

Átküldöm neked a kéziratom,
tudod, ez ismét olyan pillanat,
két óra múlva repülök.

Minden utazás előtt megfordul
fejemben a halál.
Sőt, néha vissza-visszajár,
mert belém égették,
azok a történetek,
sötét, ismeretlen utcák,
rettentő emberek,
mind akar valamit,
mind ki szeretne
nyírni biza’ téged,
szopd szívószállal
fejadag félelmed.

Nem merek ember lenni,
mert más sem mer,
pedig nem szoktunk embert verni,
már ha más sem ver.

Félelmem megül bennem,
elvadít, állattá nevel,
tartok tőle, hogy
tartok tőled,
tartok tőled, hogy
védekezni fogok.
Elvégre védekezem,
amekkorát csak tudok,
beléd marok.

II.

Úticélunk szerencse
mentesen is elértük.
Tudod, így vagy úgy,
De végül jó lesz minden.

Már gyurma talpunk alatt a homok,
amint a vízbe egyre beljebb haladunk,
a parton lévők arcát már nem lehet kivenni.

A napfény felcsap
a hullámok hátára,
ugrál egyre-másra,
mígnem a hullámok
sós pezsgővé csapják
egymást szerteszét.

Ez az első alkalom,
mikor én,
a pusztai legényből
lett urbán poc
ezt az ártatlan
leszámolást
értékelni tudom.

Apró halak követnek
a víz alatt,
és az a pici sértődött
rák valamit mutogat,
mikor lábad épp mellette
a homokdűnébe tapad.

Szeretném hazavinni
Turbót, a fiatal laposhal
barátomat.

Ügyelj,
oda ne lépj,
ott sötét vízi tüskék
sündörögnek.
Nappal ők is
a kőtömbök alól
előjönnek.

Húzol magaddal,
egyre tovább, mígnem
téged is hátára emel
egy langyos hullám,
én azonban megragadok,
elvégre kőtömb vagyok,
fel sincs időm fogni,
már arcon csapott.

Íze sós alga,
egye fene,
kérekszépen még
egy tányérral.

III.

A nyugágyról figyellek,
amint a part mentén tocsogsz,
nézed, mint válik
lassan búvárrá a Nap,
de előbb még felizzik
tőle utoljára az ég,
majd velem egyszerre
rágyújt a láthatár is,
bukik lassan,
mára ennyi,
de előtte néhány szeplőt
még arcodra szeretne lopni.

Lágyan húzza végig utolsó
érintését bőrödön,
te behunyod szemed,
lelked még csobog,
én képmásod figyelem,
sötét, mégis ragyog,
most megfordulsz,
vigyor biggyed arcodon, átölelsz,
nyomsz egy csókot homlokomra,

úgy tűnik boldog vagy,
úgy tűnik én is az vagyok.

IV.

Lengyel, magyar – két jó barát,
de fel kell róni nekik,
irtó furák miután az
ingyérkoktélt bevedelik,
s a bingót karaokéval keverik.

(Uuuu,
Uu,
42!)

Dobje édes,
ürítsük poharunk,
lépjünk lassan le,
nyugodtabb teraszunk,
és a csillagok fénye.

Csillagaink egyszer csak
méltó riválisra akadtak
egy véletlen kéjtűzben.

Mindenki előbújt hajlékából
és csodájára járt, bár
csóróm váratlan volt,
cseppet sem pompás.

(ennyi kényszer evolúció
után még mindig túl
nagy hatással van ránk
a meglepetés ereje)

Mire kulcsunk elfordult,
ismét elnémult az este,
kéreg alá búgta magát
a még beteljesületlen
Cicádák rendje.

Leave a comment

Filed under Versek