Urbán g(l)iccs (XX-XXII)

XX. Repülő tér

Az ég egy kerület.*

Ez olyan költői, hogy tudsz ilyesmikkel
csak úgy előrukkolni a semmiből?
Ez csak a legújabb Foo Fighters szám címe.

Nem gondoltam volna,
hogy valaha örülni fogok neki,
amikor a repülőtéren kimerülten
sopánkodni látlak.

Egy hónappal ezelőtt,
mikor ott álltam a csomagjainkkal,
Te a taxisokat szidtad,
mert egy sincs ott ahol illene,
aztán engem szidtál,
mert hallgatok, és az arcomra
szar helyzetben nem ül ki sosem
egy cseppnyi ideg, vagy félelem,
ez annyira sértett, faképnél
hagytál bőröndöstől.
Pedig egyik a tied.

Engem pedig inkább az feszélyezett,
már egy ideje sandán figyelt ránk
a sarok mögül a hírszerzés egyik ügynöke,
s te nem vagy képes befogni a kicsi
szádat adott helyzetekben.

S körbe-körbe flangálsz
a repülőtér bejáratánál, kiakadva,
mint egy sarokba szorított kutya,
egész addig, míg taxit nem találok,
s csak azért is füttyentek,
gyere vissza.

A taxiban azt mondtad,
akár haza is mehetek.
Ebben egyetértettünk.

Hatásszünet.

De csak holnap, ugye?

Akkor fogadtam meg hatodjára,
hogy többé nem megyek veled sehova.

Most, hogy egyedül utaztál el,
s egy bő hétig csak a
macska volt a társaságom,
Uram és felvigyázóm,
azon kapom magam,
már egy órája a repülőtéren
szobrozok, s már alig várom,
hogy a fáradtság hatására újfent
elhagyja egy amolyan szofisztikált
arisztokrata szitok a szádat.

(A telefon megpittyen közbe,
Fényhozó az, már megint,

gyere este nyolcra az inszóba

Just Fuck Off)

*The sky is a neighborhood

XXI. A zenebádog

Ma talán arra ébredtünk,
Fényhozó új állatokat
teremtett a világra,
pedig abban sem voltunk
biztosak, hogy volt éjjel,
és aludtunk egyáltalán.

Első akkord

(Amikor már 5 shotra sincs szükség)

Megeshet, már életed ideje alatt
körötted feszt démonok kajtatnak,
és harcba kell szállnod
velük nap mint nap,
hogy józan eszed megőrizd,
és életben maradhass.

A szembe szomszéd bérlői démonok,
úgyszint a fiatal pár feletted,
főleg az a démoni gyermek,
az a legromlottabb, az egyfeszt
botokkal cseszi a füvet, járdát, falat,
és valami ördögi nyelven ordibál,
s vasárnaponként apró kamionokkal
lopja marékszámra a csomóról a homokot.
Démon az asszony az egyesben,
ki folyton a lépcsőket sepri,
de jó ideje levegőnek néz,
és démon az is ott a másodikon
átellenben, aki havonta egyszer
csenget be a közköltségért.

Az alsó szomszéd démon,
két hónapja kábelekre
szerelte a zenebádogot,
s leeresztette a Szamos
partján a betonra,
a széles nagyvilág összes
nyomorult kóbor macskáját
emígy édesgetve oda.

Naponta egyszer valaki felhúzza,
új számokat telepít a lejátszólistára,
aztán ismét visszaengedi
szemetes Szamos istenverte partjára.

Istenem mondd, mikor szakad már
végre el az a nyavalyás kábel?

Jönnek majd betörők a zenebonára.
Két szem villan az ablakpárkány szintjén.
Kaján mosolyra hajlik az ablakpárkány.
A konstans zenebonától senki sem hallja
mikor végre bereccsen az ablak.
Belépnek a házba,
komótosan feléd hajolnak,
és szépen lassan kicsinálnak.

Már két hónapja megy a zene.
Egész nap, egész éjjel.
Az ember töke tele vele,
ez épp egy vasárnap reggel,
nyolcat ütött volna a harang,
ha a zenétől hallanád,
már nem bírod tovább,
levágtatsz a lépcsőn,
már ott dörömbölsz
az átkozott szomszéd
kibaszott ajtaján.

Második akkord

Mit is tagadni,
nem vettük túlságosan jó néven
amikor vasárnap reggel nyolckor
valaki az öklével cseszi az ajtót,
s ajtónyílásra annyit követel, hogy:
Húzzák fel a zenebádogot!

Ettől függetlenül elmagyarázzuk,
szépszerével háromszor, hogy nincs.
Sem zene, sem bádog,
főleg nem zenebádog.
Egy macskaetető van,
igen, onnan lóg az ablakból,
és semmi köze hozzá.
Hangok pedig, talán épp
csak a fejében vannak.

Hozzátok ki a zenebádogot.
Nem vagyunk hajlandók rá.
Szedjétek fel, és hozzátok ide.
Nem vagyunk hajlandók rá.
Utoljára mondom szépen,
szedjétek fel, és hozzátok ki.
Jöjjön be és nézze meg,
már ha annyira érdekli.
Én nem teszem be a
lábam abba a lakásba.
Akkor viszontlátásra.
Hívom a rendőrséget.
Állunk elébe, ha egyáltalán
magának még kijönnek,
tudja mit, kérjük szépen.

Outro

A zenebádog ettől függetlenül vasárnap
este is szemetes Szamos partjára ereszkedett,
víg virnyákolással várták a bulit a macskák,
már teljességgel elviselhetetlen,
már nincs türelmed öltözni sem,
levágódsz alsóneműben az alagsorba,
(csak szexin, ahogy szoktál)
hogy megtaláld a megfelelő téglát.

Fényhozóval futottam össze
másnap reggel a Szamos partján,
kerülni próbáltam, de előttem termett,
leszólított, és kezet nyújtott,
majd ércelődve érdeklődött:

Jól szórakoztál a tegnap?
Hogy tetszett a tégla?
Az én ötletem volt,
úgy éreztem, méltó
tetőpontja lenne a reggel
lezajlott beszélgetésnek.
Tudod, olyan igazán művészi,
karakán odabaszós dolog.

Amúgy emlékszel rá,
én megígértem neked,
ha el is kerülnél,
úgyis módot találok rá,
hogy ismét az életed
szerves része legyek.

(Ekkor képzeltem el,
mint csattan a zenebádogon
az a penészes tégla, s két fej
tűnik elő az ablakpárkány felett,
és ördögien egymásra vigyorognak,
miközben virnyákolva szélednek
szanaszét szemetes Szamos partján
a partyfüggő kóbor macskák.)

Na, akkor ma is várlak,
este nyolckor, az inszóba.
De léptem én,
sietnem kell,
dolgom van még,
a Pokolba!

XXII. És akkor köpött

az életem talán aszfaltszürke
és biztos nem vezet sehová

köpeted kéteredményes

(még)
felszáradnak a flegmafoltok
de megragad a rágógumi

te flegma vagy

a rágóban néha
örömöm lelem

csak ne rágják a számba.

Advertisements

Leave a comment

Filed under karcolatok, Versek

Urbán g(l)iccs (XVI-XIX)

XVI. Optimista

Édesanyám posztja,
rajta három eladó disznónkkal
hétszer annyi lájkot kapott,
mint a vers, melyet aznap
ki mertem posztolni.

Keressük meg együtt,
ebben a félismeretlenes
egyenletben az x mennyi.

Logikusan megközelítve a helyzetet,
ha magam egy disznónak veszem,
a versem (felfelé kerekítve)
körülbelül 0.429 disznót ér.
(három tizedes pontossággal,
elvégre komoly könyvelési
műveletről van szó)

Nem is olyan rossz.

Amint látjátok,
épp megtanultam
behatárolni magam.

XVII. Ez az egész dolog

olyan talán, mint az
experimentál rock,
senkinek sem tetszik
igazán, mégis akad benne
néhány valamire való

so low.

XVIII. Kirekesztve

Észrevettem,
ha nem gondolok rá,
nem jelenik meg váratlanul,
és nem ölt testet.

Már hetek óta
nem voltam kocsmában,
azóta talán jobb
formában vagyok.
Néha már úgy érzem,
nincsenek is rám hatással
a monoton hétköznapok.

Bár alakot nem ölt,
néhol mégis befigyel,
a múltkor rám írt facebookon
egy magas svéd modell,
aki épp Kórozsváron volt,
végigkérdezte mit szeretek,
(belementem a játékba)
s mit ad Isten (vagy mégsem)
épp egyazon stílusú zenét,
filmeket, könyveket,
bulikat és helyeket
kedvelt mint én.
Kedveském, talán egy
baráti találkozást szeretnél?

Esténként vagy éjjelente néha
ismeretlen számok hívogatnak,
már alapból kinyomom,
Isten ments’, hogy válaszoljak.

Értsd meg végre,
ne keress már, és
ne baszakodj babám,

mert jó vagyok benne.

(a Letiltottak
péntekente összegyűlnek
mind egy helyre,
és névsor olvasás után
egy órát pityeregnek.

Első szabály,
ne gondolj a letiltottakra.

Esetleg megosztanád velünk
letiltásod történetét?

Minden egyes történetet
tüzetesen átvizsgálunk,
hogy kollektív módon
tanulhassunk belőle.)

XIX. Nénikék a harmincason

Akkor kezeket a magasba Kólozsvár,
s mindenki ismételje utánam,

hátizom,
ajtó,
muréna,

hátizom,
ajtó,
muréna,

egy-két-há és adjál neki
azazzzteeeee!

Ez kurvajó volt, csak így tovább,
legalább akkora beleéléssel toljátok hajnalig,
mint amekkorával a nénikék könyökölnek
reggel kilenckor a ….

harmincason!!!

Drop the bass!

Leave a comment

Filed under karcolatok, Versek

Urbán g(l)iccs (XV)

XV. Kocsmaforradalom

(az ötödik shot után)

Fényhozó azt mondta,
már úgy elkényelmesedett
ebben a székben tespedve,
már nem is tudja mivé lenne,
ha egy reggelen ez a szék
innen nyom nélkül eltűnne.

Most rám kacsint,
s fejével az átellenben
lévő asztal felé biccent,
azt mondja: Né,
ott iszik Odüsszeusz,
lám ő is ezt a kopott
rőt padlót tapossa,
hallgasd milyen nyomorult,
megint haza sóvárog,

neki is van asszonya,
neki is van otthona,
de beleveszett a kupicák
hívásába, s már egy ideje
nem találja merre van a háza.

Egy jó tanács,
bármit is mond,
ne állj le hallgatni a siránkozását,
amíg hallják, addig löki,
s ha nem hallja senki,
megissza az utolsó stampedlit
ő is, mint mi, leül a sarokba
a mellé a kis asztal mellé,
amit nem tudom miért,
de te is úgy komálsz,
fintorog még egy sort,
majd úgy csinál
mintha gondolkodóba esne,
de ki van már kapcsolva,
s csak néz, mint valami borjú,
s nem gondol abszolút semmire,
itt véget ér a nagy utazás,
hát elhúz ő is valahova,
itt véget ér a modern világ
metamodern eposza,

egész úton azon gondolkodik,
a házba, tegyük fel,
ha megtalálja, miképp osonjon,
hogy ne vegye észre,
s ne vonja kérdőre
a lekoptatott asszony.

Ekkor a másik szalonban,
Hemingway felcsapta az asztalt,
hogy öklével bizonyítsa be egy
taknyos Wannabe kölyöknek,
miképp is volt az a hihetetlen
oroszlánvadászatos történet..

Nem igazán bírom a szétspriccelt
tesztoszteron szagát, kilépek
cigizni, a bejárat mellé sarokra,
nem’tom hogy, Fényhozó már ott van,
teljesen bezsongott, s igyekszik
rápirítani az ajtófélre markerrel
felrittyentett rózsaszín Yézusra,
mert Őtökéletességétől, az ördögbe is,
már a kocsmában sincs nyugta.
(Yézus falfehér,
s csak mered előre)
Fényhozó egyre nagyobb beleéléssel
pirítja, inkább megnézem, vajon
abbahagyta már Hemingway,
vagy még most is a közvéleményt puhítja.

Mikor belépek a szalonba, látom,
Hemingway még foglalt,
még most is a közvéleményt puhítja,
Fényhozó, nem tudom hogy a fenébe,
de már ott áll a terem közepén,
két lábbal a kétszemélyes asztalkán,
az én kedvenc asztalomon,
billegteti maga alatt, és jelez,
két kézzel hívja magához
a kocsmagőzös nincsteleneket,
a kapatos tanítványokat,
verjem… (már megint)
beindult és elszabadult
a cirkuszi performansz:

hangja felerősödik,
nincs mikrofon,
de mintha abból szólna:

Egy kis figyelmet,
Csendességet,
Egy kis figyelmet,

KUSS BAZDMEG!

Köszönöm.
Öhhm, szóval,
Felebarátaim,
csak azt szeretném tőletek kérdezni,
az internet bankingről hallottatok már?
Esetleg önöknek van már gyógyszertárunkban hűségkártyája?
Van már önnek ilyen kis profi banikártyácskája?
Tud már róla, ha három cuccost vásárol, kap egy vouchert,
s a negyediket olcsóbban megkapja,
Esetleg meglátogatnák oldalunkat?
Nagyon egyszerű, csak lépjen fel a bj.org-ra,
és rengeteg hasznos információhoz fog jutni közösségünkről.
Elfogadnának kérem egy szórólapot, igazából mi egy felmérést csinálunk,
a kérdés egyszerű, hisz maga, s ha igen, mit gondol Istenről?

Csak annyit mondanék,
Isten hozott a szabad rendőrállamok világában,
akik a törvényekkel nincsenek tisztába,
mert minden évben máshogy kell,
más a helyzet megítélése,
bürokráciája és procedúrája,
de neked kicsi barátom,
ígyis úgyis bünti járja.
Mert a fejes elvárja.

Holnap egy új nap lesz,
és újra beléd fognak rúgni.
Meg ne nyösszenj,
és ne is viszolyogj,

állj bátran elébe,
úgyis megtörténik,
és miután vége van,
legalább a sajgásból
feltételezni tudod,
még érzel valamit.

Isten hozott a kormányházak folyosóján,
a nagy darab államházban,
ahol az általatok felválasztottak
kötött ideig istenekként pózolnak,
és minden délben farkaskölykökké válnak,
és felettébb játékosan egymás farka után ugrálnak.

Mielőtt elaludnának aztán,
este szépen kitalálják,
ki kinek a piszkát szeretné
elfelejteni vagy elfeledtetni,
és milyen hazugságok árán.

Barátaim,
csak annyit mondanék,
szavazzatok nekem bizalmat,
én nem árulok zsákbamacskát,
az állatkínzás lenne,
és már nem vagyunk barbárok,
én annyit mondok, tőlem annyit
kaptok, amennyit már a
jóatyaúristen is megígért:
csak egy leheletnyi
szenvedést. Érdemként.
Ez talán a mostaninál több,
vagy mégiscsak kevés?
Én hallom a hangotok,
fordítsátok arcotok felém.

Higgyétek el,
kik pöffeszkedtek, és nagyzoltok,
bizony mind az enyémek vagytok.

Szerintem ti sem kívántok mást,
mint egy szebb jövőt,
ahol nincs abban semmi probléma,
ha valakitől az utcán
megkérded hány óra,
és azt válaszolja,
orál 200,
normál 300,
és 400 az anál,
és érdekesmód, mindig van nálad
épp elég pénz rá.

Csak vicceltem, de most
komolyra fordítva a szót,
nincs a tökötök tele azzal,
hogy

először nincs miből,
aztán nincs mikor,
aztán nincs hogyan,
aztán nincs tovább.

Ez az egész állapot
szép szóval felettébb,
átlagossal irtó,
jobb szóval kurvára,
zavaró.

És tudom, hogy kapartok,
kapartok ha kell, és muszáj,
mert lakik meg bennetek még erő,
s mind vezet valami hit,
álom, valami oktondi vágy,
vagytok és élni akartok,
mert lassan biztos a dolog,
hogy aki hamarabb meghal,
az tovább halott.*

Egy adott ponton túllépve,
a nagyon nem mond semmit.
Kevésnek kevés, de kinek
mi a kevés, és mennyire?

A semmi nincs.
Az égbolt a fejünk fölött
semmit sem jelent,
főleg az űrből.
Az űr semmit sem jelent,
főleg az istenetekből.

Nem mellesleg,
Isten hozott a cégvilág
automatizált berkeiben,
Te is a szerves gép része vagy,
innentől válogasd meg
minden megnyilvánulásod,
és minden szavad, s nem utolsó
sorban, illene általánosan
polkorrekt maradj.
Kilóra add el nyomorult
létedből a heteket,
és csak suhanó számjegyekben
érezz, havonta egyszer,
múló erőt vagy életet.

Légy a részese,
oszd meg a tudásod,
azzá fejlődj aminek akarunk,
és szerezz tapasztalatot,
de szépen kérünk,
tartsd meg magadnak
az összes felesleges gondolatod.
Haszontalan pazarolni a drága időt,
hisz idővel változik minden,
alakul a dolog, csak adj időt neki,
dolgozunk rajta, csak egy kis idő kell,
a helyzet magaslatán vagyunk,
és igyekszünk,
mindent megteszünk azért, hogy

megéljünk.

És irányítsunk,

magunkat
és másokat.

Mindenkit irányítanak.
Péntekre kész lesz.

Péntekre éhen halnak a művészek,
ettől lesz értékesebb minden érdemük,
attól lesz múlásával új és igényes,
ha életében le sem szarták,
vagy nem értették meg.

Egy elfeledett gyöngyszem,
egy újra megtalált újító,
titokzatos mester
a túlvilágról.
Hányok.

Merülj alá
Underground zónákba,
rendezkedj be, az újítók
metaszinusz sorába,
melynek minden pontja
más irányba szalad,
(most fenn, majd lenn
és fordítva)
míg egy közös ponton
egy új irány végül
valahol kiszakad,
majd az is elferdül,
megremeg és szétszakad,
kisemmizettek bélyegzik meg
az eltartottakat, míg azok az
új ideá(l)t óvva hátat tartanak,
és átlagban áltatják maguk,
hogy nem befolyásolnak számjegyek,
és nem létezik kontroll sem,
elvégre akkor szárnyal a madár,
ha így vagy úgy, de szabad,
és néhány tolla is akad.

Sejtek a sajgásban
korcsosodnak napról napra.

De örülj,
még összetartanak,
míg összetartanak.

Ha széthúznak,
nyomj egy százast,
ott ahol a kamerák
nem játszanak,
az orvos köpenyébe,
az asszisztens köpenyébe,
a röntgenes köpenyébe,
hogy abból a retkes
kórteremből még ne
eresszenek atyád közelébe.
(lágy ölére
lágy ölére)

Hát nem látjátok baszki,
mit imádjátok annyira?

Egy világot csinált.
Azt is elbaszta.

Elbaszta.
és magára hagyta.

Hát felvállalom, és az leszek amivé,
édes Sorsom, engem tettél,
szűkös életben, fájdalmas éveken át,
döglődő hordának, csendes vezér.

Ki nem jár együtt a falkával,
mert más csapást járva igazgatja,
nem is tagja talán igazán,
mégis szétesik nélküle a falka.

Sose feledjétek,
csupán néhány tollvonásba kerül
majd egy alkalmatlan napon,
hogy a seggek alatt egy jó adag
puskapor ismét elpattanjon,
és üvöltve rohannak majd az utcákon,
akár hangyák a zivatar előtt,
és én tudni fogom ez volt a jel,
eljött az idő.

Ezen az adott ponton
Hemingway egy jól irányzott
ütéssel betörte az utolsó
embernek is az orrát,
aki azelőtt annál a bizonyos
felfordított asztalnál mert ülni.

Az orrcsont reccsenése
hatásosan zárta le
Fényhozó monológját,
arcán diadalittas mosollyal,
szemében elmebeteg
tűzzel várta a tapsvihart.

És várt.

Igencsak mindenki elkönyvelte,
mert lassan visszaültek az asztalokhoz,
s innentől figyelemre sem méltatták.
Akár a reality sztárok, akiknek megvolt
az a bizonyos percnyi hírnév,
aztán eltűnnek a süllyesztőbe.

Nem tudhatta,
a forradalmak csak addig tartanak mostanában,
míg elég bejegyzés keletkezett róluk,
s le nem cseng a hype.

Már kívül vagyok az ajtón,
gondolom most szállt le
a kedvenc asztalomról,
s már engem keres.
De bekaphatja,
minél több figyelmet kap,
annál jobban elszáll az agya.

Most úgy érzem,
lassan kinövöm a kocsmákat,
és már a zaj is elfelejt itt tartani.
Lassan kinövöm a sötét utcákat,
és már a csönd is elfelejt itt tartani.

Csillagos az ég, és ittam.
Kispált bömbölök az utcán
vontatott részeg akcentussal.

Mindig addig tárulkozok,
amíg kívülállónak érzem magam,
s mintha egy lyukba esnék,
ismét magamba roskadok.

Ahogy végtelenbe nyúlnak az éjek,
már-már fagypontot üt a hőmérséklet,
nyílt tűz mellett dideregtünk,
én és az egóm, a jóindulat még nem ért ide,
várjuk még, az ódon csillagok alatt
lassan felhővé lesz leheletünk.

Van egy enyhe probléma,
nyilall a májam, az vajon jót jelent?
Fogadott Fényhozó a tömbház bejáratánál.

Elismételtem neki még egyszer,
hiába várt,
hozzám sose jöjjön haza.
A májára pedig, talán
fogyasszon articsókát.

Jó éjt,
csendes éjt,
szentséges éjt.

(Mit csináltál hétvégén?
Ültem az inszóban,
ittam,
és agyfaszt írtam.)

* Wer Früher stirbt ist länger tot(2006)

Leave a comment

Filed under Versek

Urbán g(l)iccs (XIII-XIV)

XIII. Hasduma

(az ötödik shot után)

Fényhozó hirtelen felállt
az asztal mellől, és újfent belekezdett,
teljesen figyelmen kívül hagyva
az éppen esedékes asztali témát:

ha meghaltok nem lesz semmi.
Ti meghaltok, én meg nem,
mert nekem kúrva hosszú az életem.
Szóval, csináljatok amit akartok.
Most komolyan.
De azért legyen bennetek
egy cseppnyi jóindulat,
mármint a kocsma ajtaján kívül,
abban a retkes nagyvilágban.
Vagy mi a fasz.

Úgyis el vagytok veszve.
Mit büntessek rajtatok.
Ha ez megnyugtat,
majd várok rátok odaát,
majd leülünk a szőnyegre,
vagy a kanapéra, s tolunk
egy zsugát a Playstation-ön.

Egész megkedveltem a hülye képeteket.

Tök jó lesz,
ropog átellenben a tűz,
reccsen a táguló vakolat,
amint lassan ránk omlik
és bekebelez az alvilág,
és üvöltenek kinn a farkasok.

Mert esténként kergetik
őket a lidércek biza’.

Na hellószia.

XIV. Te mitől félsz a legjobban?

Az öregkortól.
Jobban mint a haláltól?
Jobban.

Ahogy sorjában faképnél
hagynak az érzékeid,
elernyed a bőröd, majd
elsorvadnak az izmaid,
ahogy elkopnak és
recsegnek a porcaid,
ahogy meggörnyed a hátad,
és váratlan helyeken
gümők nőnek rád,
amikor messze tűnik az udvar,
vagy a sarki gyógyszertár,
és sose tudod az orvos
mikor mondja azt, hogy rák,
amikor irigy vagy a fiatalokra,
mert elavultál, és nem érted
mint is működik már ez az
eszeveszett világ, senki sem csinálja jól,
de mindegyik rossz szemmel néz rád,
már annyit éltél, hogy semmi
közöd a rusnya élethez,
a régi cinkosok pedig sorra elhalnak,
te meg vagy, s már nem tudod
ez most áldás, vagy kárhozat,
egyre csak sorvadni testben,
és sorvadni agyilag,
az adatok már hiányosak
ezért elképzelsz dolgokat,
nem hiszel már magadban,
jobb inkább Istenben bízni,
amint lassan szétesel, s elkezdesz
értelmetlenül fecsegni,
egyik percről a másikra felejteni,
hogy is volt, az mi is,
ez pedig ki, én pedig mi,
egy ledolgozott élet után
tehetetlenül hétről hétre tengődni,
mások hátán púppá nőni,
felkelni, magad feleslegesnek
érezni, majd ismét elfeküdni,
esténként a múltnak élni,
mert a jövő kurta, attól
nem lehet csak félni,
nyugdíjnapokon órákat állni sorba
a havi adagért, (most is tablettában kaptad)
van ma, de lesz még karácsony,
egyáltalán holnap,
ágynak esni és hónapokig sorvadni,
ágynak esni és lassacskán rohadni,
más fordít oldaladra, mert te nem bírod magad,
naponta kétszer pucolják a valagodat,
talán magadnál vagy, látod, hogy undorodnak,
hálából vagy emberségből mégis kitartanak,
gyere tati, csak még egy falat, még egy falat,

mintha pókereznél, és a tét a léted,
vakot mondasz, s a kézben lévő
két szar kártyádban reménykedsz.

Én csak abban reménykedem,
sikerüljön jól, és eleget élnem,
s az egyik pillanatban még
ott legyek köztetek,
a másikban pedig már
egyáltalán ne legyek.

Akárki is rendezte így,
ki akart velünk cseszni.
Miért nem lehetett például
50 évig 25 évesnek lenni,
majd a semmibe veszni?

Váltsunk témát,
kezdek tőled depis lenni.

Még egy kör?
Jöhet.
Ó, ez a szám jó,
pont passzol.

Leave a comment

Filed under Versek

Urbán g(l)iccs (XI-XII)

XI. Kocsmafilozófia (EzoteriKemoMetaBlabla)

(az ötödik shot után)

Nem vagy többre való másnál,
és mások sem állnak feletted,
ugyanis mind, legalább azonos
mértékben, szükségtelenek vagyunk.

Talán ez tesz bennünket széppé.

Főleg a vécén ülve,
letolt gatyával,
reggel nyolc körül.

A többi csak a társadalom szemfényvesztése.

A társadalom szemfényvesztései
periodikusan változnak
a molekulakapcsolatok
normalizálásának érdekében.
Bár először mindez szükségesnek
tűnhet, végül mindig lemondóan
gondolni vissza az
efféle fejetlen cécóra.

A molekulák néha elvesztik
stabilitásuk, helyzetüktől
és kapcsolataiktól függően
végül magukba roskadnak,
elpukkannak, netán
a szomszédos molekulák
izolálják, lekötik őket,
vagy kivonják belőlük
az energiát.

Mindez csak az egymás mellé
asszociált szerves molekulák
termeszetének függvénye.

Összességében az energia
létezik, az energia végtelen,
akár minden egyes töredéke,
sosem vész kárba,
csupán átalakul, a kérdés
pedig talán annyi,
alakulását mennyire lehet
szép szerrel befolyásolni?

Talán ezért érdemes élni,
ugyanakkor innen eredhet
az összes egyéni, közös, köztes
vagy közvetett probléma.

Sajnos kötődünk egymáshoz.

Egyszer azt álmodtam,
2022. április 17-én fogok meghalni,
és sírom otthon lesz,
a diószegi Ótemető kellős közepén.
Álmomban gyermekként bámultam ezt a sírt,
és azt kérdeztem édesanyámtól,
ismerte ezt az embert?

Édesanyám nem tudott választ adni.

Ébredés után azon töprengtem,
mi értelme annak, ami most vagyok,
ha úgyis hamar vége lesz?

(mert az álmainak ugye
hajlamos hinni az ember)

Ha ez netalán igaz volna,
kevés időm van hátra,
valami nagyot kellene alakítani.

Nem fognak emlékezni rám.
Nem fogok emlékezni másokra.
Nem számít mit csinálok,
mert úgyis minden tettem
felőrli a feledés.

Miért ne lehetne csak élni?
Kiélvezni, belenyugodni és elfogadni.
Miért ne lehetne közelebb kerülni.
Azokhoz,
akik itt vannak mellettem,
és fontosak számomra.

Valahol örülnék neki ha álmom
igaz lenne, mert a menny és a pokol
fogalmát felettébb gyerekesnek tartom.
Mint azt is, ahogy valaki minden egyes
elcseszett tetted mérlegeli és analizálja.
Mondd meg már nekem, kinek
lenne türelme és kedve ehhez?
Amit egy péntek este öt shot után leművelek.
Bünti neked,
bünti neked,
bünti neked.
Kételkedem az álmomban is,
legalább annyira, mint egész életemben,
mert hiszem, hogy a lélek a testhez szorosan kötődik.

A lélek az agy terméke, ha probléma van a testtel,
az agy el van foglalva azzal, hogy kerülő utakat
keressen a funkciók megőrzésének érdekeben,
ebből kifolyólag probléma lesz a lélekkel is.
Ezért goromba az epekőtől az ember.
Ha probléma van az aggyal, a lélek átalakul.
Ha az agy nem tudja ellátni funkcióit, a lélek torzul.
Ezért, ha az agy leáll, a léleknek meg kell szűnnie.

Innentől kezdve esetleg hatásokban,
emlékekben lehet tovább élni ideiglenesen,
míg el nem felejtenek.

Innen ered a szavak súlya,
és a tettek fontossága.

Az álom túl pontos volt,
bár rengeteg kiskaput hagyott.
A kiskapuk labilis pillanataimban
alkalmanként vissza-vissza köszönnek,
ilyenkor szoktam egy asztal mellett gubbasztani,
egy sörrel és egy cigivel, azon merengve,
mint is lehetne a legjobbat kihozni ebből
az egész, kurtának feltételezhető, helyzetből.
Ezzel pazarolva a kurtának feltételezhető helyzetet.

Még 4 év és 10 hónap paradox.

Latba vetve a latba vethetetlent,
az egész életben talán az a legszomorúbb,
hogy lehetetlen meglátni az ember
energiája végül mivé alakul,
miben, és hol teljesedik ki.

Én már gyerekkorom óta
petárdapukkanás szeretnék lenni,
mert vonzódom a lőpor szagához.
Nem a lőpor a lényeg,
és nem is a robbanás,
hanem a szag,
amit maga után hagy.

Aztán újfent jön Fényhozó,
aki állítólag velejéig romlott,
űrlény és egyben a Pokol ura,
s mindent jól összekutyul,
elcsal egy kocsmába megint
este nyolc körül,
és megfoszt.

XII. Rímes

Te, ez már nem is vers.
Nem rímel.

Nem baszki,
még csak meg sem próbálja.
Szar ez az egész.

Ja.

Te, én asszem lelépek innen,
veszek egy-két sört,
bedobok egy shaormát,
vagy egy félie pizzát,
s nézek valami sorozatot.

Most komolyan itt
akarsz hagyni egyedül,
ne csináld már az eszed na,
mihez kezdek itt magammal
nélküled?

Jóvanna… még egy belefér.
De aztán shaorma.

Leave a comment

Filed under karcolatok, Versek

Urbán g(l)iccs (X)

X. Atyalog

(az ötödik shot után)

Fingunk sincs miért vagyunk itt,
de egyfolytában találgatunk.
Érett kutyaszőlőt dobálunk
a kietlen éjszakába.

Fényhozó valami kristályfélét
rántott elő zsebéből,
lecsapta az asztalra,
csak annyit mondva:

fogd meg, ha mered.


Ezek túl könnyen meghalnak,
túl rövid az élettartamuk,
mentális képességeik triviálisak,
mindentől daganatosak lesznek,
ráadásul nagy a valószínűsége annak is,
hogy egy adott kor után deformált
utódokat hozzanak a világra.

Miért is adtuk ki az első verziót ilyen olcsón?


Idegesítő százszor megmutatni
annak a nyavalyás majomnak,
igen baszki, az egy kalapács.
Ka-la-pács. Bazdmeg.
Azzal építed a piramist.
Pi-ra-mis.
Én megütöm. Meg-ü-töm.

Na hagyd a francba,
felhúzzuk inkább mi.


Most komolyan, ez egy űrhajó,
nem is akármilyen.
Nem egy lángoló szekér.

Mi a francért vésett ez egy szekeret
erre a nyomorult szentélyre?


Azok a kőtömb körök egyfolytában szétesnek.
Emiatt már három leszállást csesztünk el
pusztán az elmúlt periódusban.


Ki a jófene ásta a nemesősök szobrait
nyakig a földbe azon a nyomi szigeten?


Ezek túl nehezen fejlődnek,
és a genetikai információ valahogy egyfolytában korcsosodik.
Lassan nem éri meg az egészet,
túl sok volt intergalaktikus utazási költség.
Ráadásul megvonták a visszatérítéseket,
és a szégyenegyenleget is lenullázták.


A csillagközi troli újabban egyfeszt túlzsúfolt,
s felettébb kellemetlen,
mikor a nemi szerved az előtted lévő agyához fagy.


Miért van a leszállópályának pöcse?


Ezek nem tudják megjegyezni a vezér nevét,
egyfolytában máshogy hívják,
aztán szétverik egymás fejét miatta.
A fasz kivan.


Hogy lehetne ezeket leszoktatni arról,
Hogy bármilyen véletlen csillagegyüttállásnál
ne vágják át valaki torkát?
Ezzel nem tisztelnek meg senkit.
Csak veszítjük a munkaerőt,
vesztegetjük egymás idejét,
és gátolják, úgy a produkciót,
mint a természetes szaporulatot.


A vezér egyszerűen nem ad elég fizetést.
A sarjakat nem tudom eltartani ebből a mocskos melóból,
főleg mióta a projekt nem jövedelmez eleget,
minden periódus veszteséggel járul,
s további leépítésekben végződik.

Már két fényéve nem tudtam semmit sem hazaküldeni.


Ezeket már nem lehet kontroll alatt tartani.
A vezér meg is fenyegette őket, nem egyszer.
Már a gerjesztett természeti katasztrófák sem hatásosak.
A vezér újabban azzal próbálkozik,
hogy emberformájú klónokat küld hírmondónak,
hátha azokra végre hallgatnak.

Eddig persze mindet kinyírták,
de rendületlen várják, hogy visszatérjenek.


Az inka és maja kódnevű alprojektek keretein belül, nem kis erőfeszítés árán, sikerült beállítani a konstelláció piramisokat, az első fázis végével.
Errefel, valahogy odakeveredtek a hispánok és luzitánok, egy előző fázis melléktermékei, és az új alprojekteket teljesen kompromittálták. Az erőforrásokat rendre megerőszakolták, megbetegítették, vagy kivégezték.
Mára teljesen elvegyültek és elkorcsosodtak, többnyire a tengerparton tengetik napjaik, és korlátlanul párzanak. Állítólag bizonyos tömörülések már annyira elkülönültek, hogy független államokat igyekszenek létrehozni.

Ezzel a szituációval sajnos már nincs mit kezdeni,
a kiigazítási munkálatok sajnos már túl sokba kerülnének,
és kétes, hogy a működőképes projektek maradéka
bármelyike is képes lenne visszatéríteni újabb beruházásokat.
És ha ez még nem lenne elég,
az embervédők egyfolytában a nyakunkban lihegnek.

Ezúton is igényelném (még egyszer) minél hamarabbi visszahelyezésem.

Ha már kutyaszőlő van az éjszakában,

ti lennétek azok a bizonyos apró, sötét szemek,
egy félbemaradt projekt melléktermékei,
melyre igen rossz szájízzel
tekintenek vissza isteneitek utódai.

Hiába keresitek a választ,
az efféle memóriakristályok
elfelejtett tárházakban pihennek.
Ha meg nem semmisítették őket.
Ha még tudnak rólatok egyáltalán.
Ha tudnak is, biztos nem érdekli őket.
Ha tudnak is, biztos el akarnak felejteni.

Na itt egy kutyaszőlőszemnyi igazság,
mondd, tetszik?

Leave a comment

Filed under karcolatok, Versek

Urbán g(l)iccs (IX)

IX. Minden út a murénához vezet

(az ötödik shot után)

Fényhozó lelépett,
én pedig egyenletes kortyokkal
igyekszem feltölteni vagy
ledönteni a sikamló életerőt.
Mire az üveg kiürül,
a lidércek valakit ismét
egy szobába zárnak.

A hiú ember aki a szobában van,
mind kérleli az égieket, hogy
gyújtsanak fényt, vagy tüzet.
Fulladna bár füstbe, hisz fény
úgysem lesz már odabenn.
Hallom, amint körbe-körbe jár,
recseg talpa alatt az ódon padló,
és teli torokból perlekedni kezd
a pofátlanul suhanó percekkel.

Az idő nem kér bocsánatot,
lépései egyre halkabbak,
ritmustalan kaparásba csapnak át,
fülem az ajtóhoz szegezem
és hallom utolsó mondatát.

Hirtelen a szobában térek magamhoz,
hátammal tartom az ajtót,
hogy kinn tartsam a murénát.

Leave a comment

Filed under Versek