most sötét van

most sötét van
lakásom pedig börtönömmé vált
napok óta keringek a szobában
fürdőben netán a konyhában
az első néhány hét még el is
telt valahogy de azóta a falak
mintha tépőzárként tapadnának
össze és mind inkább szorítanak

odakinn talán vírusokat sütöget
nyárson az a csalóka sötét tavaszi
nap és a madarak önelégülten
szívatnak a fák sötétséget rügyező
ágairól miközben a természet
vérszínű virágokba borulva
mutat fityiszt nekem nap-nap után

most rohadt sötét van
amikor igazán veszélyesen
akarok élni leviszem a szemetet
a blokk mögé a kukához
ne adj’ isten még hozzá is
érek valamihez vagy lenézek
a blokkal átellenben a körös
partjára megnézni mit csinálnak
a sötét hattyúk húznak netán még
hullámokat a sötét víz felszínére
csak a lócára ne ülj le csak a korlátra
ne merd tenni a kezed láthatatlan
telitalállat lakik ott érintésedre várva

összefutok egy félidegen szomszéddal
mosollyal bólintunk egymásnak és
elkerüljük egymást jó másfél méterre

ilyen az mikor mindenki talán rühes
de

most rohadt sötét van
és néhány ember naponta
elfelejti hogy kell fellélegezni
leragad valahogy a múltban
mint ahogy a legyek szoktak
a ragacsban nyaranta vagy
ahogy az ódon vászon
festékén megtelepszenek
a szobában cikázó porszemek

a vírus csak sokszorozódik
és játékosan tovább cicázik
megvagy
te vagy a macska
egy macska
tíz macska
száz macska
ezer macska
lassan csak macska és macska
cica hopp
cica hopp

bár rohadt sötét van már így is
mégis a festékek közt kutakszik
még a művész úr a játékmester
a teremtő nevezd aminek akarod
de a vantafeketét keresi épp
rátalál és ujjong már keni is rá
az előző rétegre megszállottan
teríti szét a vásznon a lerakódott
tehetetlen porszemeket elfedve
kijavítja a hibákat kiigazítja
hagyja megszáradni majd szépen
bekeretezi és falra emlékül kiaggatja

most rohadt sötét van
most fogy a türelmem
pont most ép most
percről-percre

képtelen vagyok koncentrálni
képtelen vagyok kiír(ta)ni magamból
képtelen vagyok aludni
mert képtelenek az álmok
és képtelen bennük a tükörképem
tiszta szívből rühellem a netflixet
nem találok menedékre a szarkazmusban
az iróniában viccekben vagy a tények
tagadásában még annyira sem jól tudok
mostanában ziháltan lélegezni pánikrohamot
kapni a derült égből és elkeseríteni magam
sorozatosan a számadatok tizpercente történő
kényszeres követésével ahhoz nagyon értek
meghallgatni a semmitmondó nyilatkozatokat
természetemhez hűen kételkedni minden kétértelmű
ostoba mondatban kikutatni az ábrázat pusztájában
és az összefonódó tenyerekben a hüvelykujjak ideges
játékában megbúvó altató hazugságokat

kikapcsolni a tévét
ahhoz értek újabban
és meginni rá egy shotot
értékelni ezt a maroknyi biztonságot
míg részem lehet benne
értéleni hogy mindenki jól van köröttem
és hogy valahogy ez a csalfa élet még
akkor is mozog ha csak otthon ülő
patkány vagyok

sokkal többet nem tehetek
nem vagyok elég bátor hozzá
nem vagyok elég felkészült hozzá
adakozni lehetőségünk szerint
két kézzel kapaszkodni a munka laptopba
eltompítani magam néhány túlórával
megbecsülni amiről máskor szívesen
lemondtam volna átvészelni pszichésen
nem hagyni hogy a kényszerbetegség
még jobban eluralkodjon rajtam

a test még ép a lélek épp ég
a test még ép a lélek még ég
a test még ép a lélek sistereg

most rohadt sötét van
de letelik a szobafogság
kivánszorgunk ebből is talán
kilépünk majd az utcára
talán ránk sem szól majd
a megafon a rendőrautóból
és meg sem állítanak majd
elkérni a formanyomtatványt
saját személyes érdekünkben
és a formanyomtatvány nélkül
nem tudjuk majd mihez
is kezdjünk magunkkal
mert a levegőben szálldogáló
végtelen lehetőségek
teljesen le fognak taglózni

az éjfél hűvös fuvallatába
magas pianínó hangok ékelődnek
baljósan a szomszédból

az éjfél hűvös fuvallátaba
ékelődő vonatrobogás
szabadságát fitogtatja

még egy napot rettegésre
vesztegettem az életemből
a környezetemből folyamatosan
felém áramló információ semmit
sem segít a képzeletemen

ott állunk majd az utcán
bambán és szabadon
teljesen letaglózva
és a képünket sütni fogja
a forró nyári nap talán
vagy a képünkbe fog szemetelni
az a lanyha nyálas nyári eső
és mi csak tovább állunk ott
letaglózva karjaink kitárva
bambán és szabadon

szánk sarkán fityegő
idétlen mosollyal

és semmit sem fogunk
tanulni ebből az egészből
mert túlságosan lefoglal majd
hogy behozzuk a lemaradást
haladjunk ismét előre
eltompítsuk vagy magunkat vagy
éppenséggel a lassan múló múltat

és azoknak kik itt ragadtak
a hónapok rohanásával szintúgy
folytatódik majd tovább
a hátteret pedig ugyanúgy a
sötétség fogja majd eluralni
mert így működik az ember
ahogy a vírus is működik

meló után szalmakrumplit sütök
baratnőm azt konstatálja elment az eszem
benyomok hangosan egy kis indie zenét
dúdolok forgolódok és táncolok
míg az olaj bearanyozza a krumplit
lenyomok még egy shotot
mert még megtehetem
és van még bennem élet

a bamba szabadság messze még
addig is meg kell tanuljam
alaposan mosni kezeimet
elfeledni az emberi gesztusokat
korlátozni élénk képzeletem
beosztani ami még megmaradt
kidobálni elmémből a terveket
akár a kamra sarkából tavasszal
a szemetet csak holnapra koncentrálni
elengedni az illanó heteket és közben
tartani a kapcsolatot ahogy épp lehet

mintapolgárnak lenni azzal
hogy gyáva ember vagyok

bár nincs min csodálkozni
most sötét van.

Amint a sárkányok felperzselik az álmokat (V)

V.

hallom a csendet
közelíteni a távolból,
ereszkedni a domboldalon,
elszállni jóval a siralmas
tömbházak felett, lassan felkarolja,
ölén ringatja az egész fáradt város
összes éjszakai fénylényét, hogy
lelkük végre nyugovóra térhessék.

az akvárium üvegén keresztül
tátott szájjal bámulnak a halak,
ficánkolnak, s szemük forgatják,
jelezve, tudomásul vették haszontalan
jelenlétem, és lemondó beletörődéssel
dögledeznek szép-szótlan tovább.

hagyom, hogy szenvedjenek,
hagyom, hogy a természet
kegyetlenül végezze dolgát,
miközben az ötvenedik internetes
fórumon keresek kétes megoldást,

felénk egyelőre csak azt írják:
a láthatatlan ellenséget csak akkor lehet
kiírtani, ha következetesen ki sikerül
iktatni minden egyes utolsó hordozóját.

nem tudom megjelölni a hordozókat,
számomra mindegyik csak áldozat,

a csend lassan átölel,
a halak katonás sorban
az akvárium üvege mellé
telepszenek, most mind
mozdulatlan, és néz.

ezzel úgy látom,
mind tisztában vagyunk.

nincs szívem sárkánynak lenni.
tétlenségem halált szül.

Amint a sárkányok felperzselik az álmokat (III – IV)

III.

ezért inkább a kávésbögrés
sztorival untatom, meg azzal,
amiről a zacc beszélt az alján,
tesó, életemre esküszöm,
be nem állt a szája.

mind jóslatokat akart
rám tukmálni, pedig
az agyhalott látomasait
a franc se kéri, se kívánja.

arról akart mesélni,
ahogy a forró fekete lötty,
melyet magamba toltam,
átjárja testemet és életet
lehel belém, és ez
igazából egy allegória,

hisz az ő őrölt
testnedvét iszom,
ezért a kávé megváltás,
és ő a megváltó,

én mondtam neki,
én csak lehúzom,
hogy ne aludjak el,
s nem kéne ezt a dolgot
ennyire túlspilázni,

én nem kívánok mást,
minthogy hallgasson,
és ne várja el tőlem,
hogy én leszek az
aki meghallgatja ezen
a borongós reggelen,

csak hallgasson szépen,
míg felemésztem
morzsolt testének átázott nedveit,
s ne képzelje, hogy ezzel az ürüggyel
már meg is válthatja az életem,

a lárva közben elmászott,
a kis szarházi meg sem
várta a történet végét,
a nyílt sebből most vér ömlik,
el kellett volna tapossam,
vagy oda kellett volna adjam
a nagy póknak, mely most is
lomhán moccan egyet a sarokban.

most jövök rá,
ez már a harmadik gyöngyszem
a fűzéren, és a sárkányoknak
még mindég se híre, se hamva.

Itt a gyöngyök is rohadnak.

IV.

ezt eredetileg egy olyan
könnyed valaminek szerettem
volna összehozni, mely által
kellő mód éreztetem amint

szívemből szivárványként szitálva
szóródik szerteszét a szeretet,

miközben neked

sárkányok kelnek életre
a szemedből, és instant
apokalipszist imádkoznak
maguk köré, apró tűzköpeteket
eregetve világnak a még
zöldellő pázsiton.

tudod,
újfent tavasz lesz,
újra beállnak a változások,
először rügyeznek a fák
aztán eresztenek néhány
túlértékelt múlandó virágot,
a szirmok hulltával majd
szépen elkényelmesednek,
először csak jelzik, majd kimondják,
te édes levegős szellő, nincs
többé szükségünk rád,
s mielőtt elhullanának a levelek,
választhatsz magadnak jövőt,
elmész netán, vagy folyton elutazol,
ez már a te egyéni döntésed.

ebben egyedül vagy.

álmaimban minden,
amit állítólag felépítettem,
lassan, de annál biztosabban,
szertefoszlik, vagy tönkre megy.

(az álmok csak néha válnak
valóra, néhány ironikus
fordulat kellemetlen múltával,
és mindig csak azok,
melyeknek jobb lett volna
az agy rejtekeiben ragadniuk)

közben múlik a tavasz,
a cicamicák a kertben
fetrengve napfényfürödnek

a kerekeknek közben
feltétlen forogniuk kell,
a fogak kapcsolódnak, nyikorognak,
a szerkezet meg nem akadhat,
a szerkezet ki nem száradhat,
nem gyűjtheti magába a port,
a teret légmentesen kell tartani,
ennek a mekanikus életciklusnak
motiváció hiányában is fenn illene
tartania önmagát, a szimbiózis
életben tartja a megfelelően
kiegyensúlyozott terráriumokat.
minden történés egy folyamat vége,
és egyben egy folyamat kezdete.
ez a korlátolt történelem
mind újraírja önmagát,
ellenállók, forradalmárok,
stagnáló szakaszok,
behódolók, zsarnokok…

csak ülök itt,
az agyam véletlen
gondolatok sorozata
között ugrándozik,
egy recept, egy shot abszint,
egy meccse eredménye,
egy vers, egy világmegváltó klisé,
kissé már unok várni rájuk,

a sárkányok nem tudom
mi a tökömet csinálnak,
talán valahol kokszot szívtak,
és már beálltak mint az állat,
megint felperzselnek valamit
maguk körül, s csak szállnak
a jóégbe tovább, magasról
szarnak a videófelvételekre,
míg alá nem hullanak,
az összeomlás után,
és másnap délig teljesen
használhatatlanok lesznek..
addig fogok itt ülni,
vagy valami ilyesmi.

lehet leültek ők is valahol útközben
késő ódákat zengeni halott emberekről,

akiknek sajnos már úgyis mindegy.

magasról szarnak rám is,
kezemben kényelmesen
izzad és rohad a névtábla.

És várom mi (nem) lesz.

Amint a sárkányok felperzselik az álmokat (II)

II.

figyelem amint a nagy pók
lomhán moccan a sarokban.

figyelem, amott a nagy pók
lomhám moccan a sarokban

és áldozatára egy utolsó
kör hálót teker, majd szívni
kezdi, mint licis faszagyerek
élete első néhány Long Island-je
után a másnapot.

egy baszott nagy
szarvasbogár lárva
kandikál ki az élő sebből
a bal tenyerem közepén,
és értetlenül forgolódik,
nem tudja, hogy is nőtt
ő oda, viszont látszik rajta,
fél elhagyni a vérnyirkos
seb nyújtotta kényelmet.
megrőkönyödve bámulom,
tudom, ki illene húzzam,
el kellene tapossam,
vagy oda illene adjam a
nagy póknak, mely lomhán
moccan a sarokban,

de vonakodok az ölés gondolatától,
mert már nem érzem a fájdalmat.

a sárkányok elfoglaltak,
befészkelték maguk,
és tojnak (jönni).

Amint a sárkányok felperzselik az álmokat

I.

a bogarak újabb életciklust írnak,
és igazából minden jól működik,
de sajnos így nem mehet tovább,
a bogarak újabb életciklust írnak.

az életciklus újabb bogarakat ír.

nem érzem magam
különösebben jól
ebben a bőrben sem,
de levedleni sem tudom,
nem vagyok kabóca.

Babóca,
épp ezért egy ilyen
olcsó rímmel indítok,
jobbra már nem futja.

szekrényeket igyekeztem összerakni
éjjel négykor, kész kellett volna legyek
kábé hajnal hasadására, de nem haladtam sehova,
mert az éjjeli üvöltő folyton azzal a félig nyitva
felejtett ajtóval perlekedett a folyosón.

aztán felém fordult, és azt mondta,
én ismerem a gyengeséged,
és ismerem a fájdalmad,
én lemásolom,
hogy még jobban kiismerjelek,
majd ráordítom őket erre a kitárt
ajtóra, hogy szabad utat nyerjenek
maguknak, te pedig felszabadulj.

és ezt nem azért csinálom,
mert olyan kedves volnék,
hanem azért, mert rettenetesen
elvagy ott a fejedben, én pedig
nem tudom kibontani a
jutalomfalatkákat a zacsiból.

helló,
térj már magadhoz,
az isten szerelmére.
már lőttek a ciklus
első versének,
és a sárkányok
még sehol sincsenek.

Napraforgók

az elnyúló sorok mindszentje vagyok
homályos vonásokká rovom át értetek
a környezetet mely egyedül csak legbelül
rejtőzhet és mind másként vetítjük a világra

sietve szőtt képekbe vaskos
kiforratlan vonásokkal
a suttogó hangok mögött
a leugró fülek dallamainak tövében
a naplementék hullámai után az
elforduló napraforgók tengereit
szegélyező városok sötétjét sárgásan
átizzó petróleumlámpák által vetett
árnyékokban olvadó abszintgőzben
roskadozó lakás padlóján a szétjárt
bakancs bújtatta rozoga ágy alól
leselkedő vörösesen izzó szemekben
viszolyognak visongva a gyermekek

a forma számomra
értelmet nyer
bár ne gátolna benne

a láthatatlan lény
csak néha szól hozzám
és vesztemet kívánja

eleinte ritkán szólalt meg
és érdektelen dolgokról
motyogott idővel azonban
egyre modortalanabbá vált

leginkább olyankor beszél
hozzám amikor egyedül vagyok
és rengeteget vagyok egyedül

csak az erős vonások gyors és
következetes sorozata tereli el
figyelmem és rekeszti ki ideiglen

ilyenkor a jövőnek színezem
kellemesebbé a jelent
és a múlandó dolgok kis
szerencsével állandóvá válnak

a Hang szól hozzám
elmém hasítja mellkasom
tőrrel szúrja összezavar
elnyeli emlékezetem
majd világgá ereszt

akiket hívogat
még nem születtek meg
akikhez szólok
még nem születtek meg

a fekete massza lomhán
ereszkedik a színpompás tájra
elfedvén a színcsóvák morajlását

a gyökerek szövetkeznek köröttem
körbeöltenek és fojtogatnak
a kép elsuhan előttem míg ujjaim
meddőn görcsölnek az eszköz után

csak akkor maradok
ha engedik hogy alkossak
máshoz úgysem értek

nem emlékszem pontosan
mi történt fel sem próbálom
idézni úgysem értheted
te csak ne moccanj
ha akarsz épp beszélhetsz

nekem

nincs semmim,
ha ennyin múlik
fél fülem a tied

hangom útján
hogy visszatalálj

akár gyomrom
is átlövöm hogy
átláss rajtam

véremmel körvonalazlak
hiszen az alkotás áldozat

ne fordíts hátat

maradj

(az örökkévalóság kapujában)

Árnyoldal IV.

kislány vigyázz

ha belépsz a lépcsőházba
ha felmész a másodikra
ha megvárod míg az ajtó tágra nyílik
ha belépsz abba az apartmanba
ha helyet foglalsz a szófán
ha viszonozod a mosolyát
ha elfogadod azt a pohár bort
ha magadba szívod a bókokkal
ha hagyod hogy megérintsen

bánni fogod
ha akarod
ha nem.