más minden de semmi más (II)

II.

a problémákra visszatérve

az öreg egy lócán ül
az utc’ajtó mellett
jobban érzi mint forog
a világ és lépked az idő
onnan szól utánunk és azt mondja

mindenkit más szándék vezérel
a jóindulatot sem osztogatják
minden sarkon két kézzel

majd azt mondja

ne menjenek tovább arra
mert az utca végénél
már másé a rét
ott kezdődik a puszta
és más gazak lakják
és tövig rágja a nyáj
és nem kell meglepődni
ha a bokorból egy fura
szempár tekint vissza rád
ott nincsenek vércsék
hanem a héja bontja
ki héjából amott az ürgét

és a puszta legelő leges-legközepén
egy seregély lóg egy madzagon
az egyszem körtefáról és lassan
fordul körbe akár az égen a nap
nincs is a fán gyümölcs de el kell
ijeszteni a lakomázó palimadarakat

mert a négy égtájon
még mindig veszekszik
a négy subás juhász

az egyik épp hallgat
a másik most szájal
a harmadik ökölbe szorított kézzel
várja az lerendezés pillanatát
míg a negyedik csitítani igyekszik
ezt az eszeveszett bandát

mondom maguknak
ne menjenek túl az utcán
azok ott annyira oda meg
vissza vannak odaát
hogy persze mind seggrészeg
és egyik sem figyeli vagy fékezi
azt a sok csatkos juhászkutyát.

 

Advertisements

más minden de semmi más

if the music’s gotten boring
it’s because of the people
who want everything to
sound the same.
dead kennedys – chickenshit conformist

I.

másképp dobban a szív
csörren a vér az érben
más talán az íz a szag
a fény melege az arcokon
vagy a szín telítettsége

másképp hajlik mosolyra
a száj sarka talán
más is az értelme
másképp szeretünk
mint ahogy szeretnek
már ha mérhető
a kémia érthető
de lehetetlen mert

más álom mocorog
a szívek kis csücskében
és mássá alakul
az évek tükrében

az egyik kutyagol
úszik talán repül
a másik meg tétlen
de azt mondja száll
más ízű a szabadság
ha netán beáll

más összjáték rendezi
akaratlan a ritmussal
összhangba a végtagokat
mert más a frekvenciánk

a nap más szögből ver
a jobb és a bal szemedbe
és arra lennénk a kezdetektől
fogva kíváncsiak kérem
esetleg melyik helyzetből
melyik szög helyes
és milyen távlatból milyen
távol a közel és közel
a végtelen ha meghajlik a tér
és mi tölti ki a belső teret
ha véletlen üres

ki mondja meg hogy most
magadnak egyneműt másneműt
vagy tiszta ágyneműt keress

mást képzelsz magad mellé
és mást az égre mert neked
más alakot öltenek a gombafelhők
amint kinőnek az ég égő tövéből
mint ahogy más színűnek tetszik
az írisz is mert függ környezetétől

repül az idő az élvezettől
és toporog a fájdalomtól
másképp mélyülnek az
arcokon a ráncok és
mindnek más az emléke
másképp őszül a haj
vagy görbül a hát
máskor ébredünk és
térünk nyugovóra hát
mint ahogy másképp kel és
fekszik el minden nap a nap
talán ez épp a szép benne
(pedig csak a fényt adja a játék
maga a szél a víz a felhők
és a láthatár érdeme)

ilyenkor azt hiszed
más isten mosolyog
vissza imádra az égről
elképzeled ölelését miután
karját feléd tárja
másban rejlik megváltásod
minden hiú ábrándja

máshogy inog a hit
és nem lehet ugyanazért
rogyni térdre

tele hassal más az álom
üres hassal más a látomás
és más is az értéke

máshogy rezzen a mellkasban
a félelem és a fájdalom
máshogy kattan a problémára
kinek mi és meddig elfogadható
mikor áll be az a bizonyos pillanat
meddig lehet bírni
hogy itt annyira vonz
és amott mi okból
és mennyire taszít
az emberi különbségek
egyenetlen egyenletének
túl sok változója és
(nincs) megoldása

ketyeg a türelem
ketyeg a képesség

másképp érzed mélységét
a helyzetnek vagy a térnek
mást jelenthet a lépték
más az arasz a könyök

a bőr színe
a szem vágása
a test súlya és formája
a szőr most a fejen vagy testen nő

kérlek számold meg pontosan
hány anyajegy borítja tested
és mennyi arcodon a szeplő
ne mondd ki a számot
csak nyújtsd felém a kezed
húzz egy kártyát
de ne feledd

mást sugall a pakli
ha tényleg elhiszed
a tenyér hajlataiban
változnak a jelek.

Az ember, aki átalussza a Halált

Fegyver zajára ébredtem,
a tábor másik végében valaki
ismét elpukkant, és tovaszállt.
Sietve loholnak felmérni a helyzetet,
ez most támadás, vagy öngyilkosság,
vagy csak megint a fránya véletlen..
Takaróm a fejemre húzom,
számolok és várom, hogy elmúljon.
Ismét lövések dördülnek el a tábor átellenében.
Ha eleget várok, talán újfent elalszok,
és máshol ébredek fel.
Persze nem.
Akaratlan a karma karmaiba
vesznek a hősök, és legtöbbször
a tétlenség a túlélés legjobb eszköze.
Mikor rákérdenek, hol voltam a reggel,
azt hazudom, túl mélyen aludtam,
és nem hallottam semmit.

Állítólag a Telitalállat volt megint,

valaki viccesen megjegyzi,
egyszer azt is átalszom majd,
amikor engem ölnek meg.

mitsemsejtő

már nem mozgunk ugyanazon a frekvencián
emlékek szédelgő parazsára építjük jövőnk
és várjuk hogy újra belobbanjon

üres mondandó
kifejezésképtelen
haikuba ölve

bármerre is járjunk
utunkon harangszó követ
talpunk alatt szöges ággyá válik a tarló
az út pora nem verődik már fel többé
hiába ösztökéli az elfekvő nap sugara

mintha levegőn lépkednénk
a szél tart a magasban
hónunk alatt fogva mint gyermeket
az édesanyja mielőtt először lógatná
lábát a medence vizébe mielőtt
éktelenül ríni kezdene

ki elég hangos
talán tényleg
megmentetik

a nap mielőtt elbukna
meggondolja magát
és visszafordul az ég
hegyére még néhány órára
hogy megetesse vállunkon
az élősködő anyajegyeket
ez egy szép nap volt – mondod

de még milyen szép nap lesz

a telitalállatok kimásznak odúikból
a telitalállatok lemásznak a fákról
a telitalállatok előmásznak a kamrákból
a parkokból a padok alól
a fürdőszobák lefolyóin felkúsznak
majd átkúsznak az apartman ajtaja alatt
és lebuckáznak a lépcsőkön
falkába csapódnak a kietlen
utcák és utak elhagyott sávjain
nyomunkba erednek.

és akkor seperc
alatt telitalállat

a késő nyári nap
elmezavaros délfényén
felhevül az arc
lefolyik a bőr
lefolyik az izom
elpattan az ideg
és a csontot szabadján
éri a levegő

a szél egy üres szemüregen
furulyázik periodikusan
adva ki magából
a monoton hangokat

ez lenne hát a deathstep

ritmusra vonagló majmok
közé molotov koktélokat
dobáló arc nélküli alakok
eszeveszett kurjantása
szakítja a dobhártyákat
meg persze mindenütt
az a karakterisztikus
perzselt szőrszag facsarja
a még működőképes orrokat
(akár egy vagy a Vízióban)

egy isten valahol kaput nyit
egy sebesült telitalállatnak
egy csettintéssel meggyógyítja

majd útjára küldi
hogy terjessze
nevét és hírét
hogy ki a jó isten(?)

gyaur ebek
egy utolsót vonyítanak
(a holdhoz
vagy a fájdalomtól
már nem lehet
különbséget tenni)
majd nyomtalan
letűnnek

ha elég telitalállat
akkor hiszik és állítják

mi a vers felétől nem létezünk.

A Telitalállatokról

Telitalállat – főnév. Az ember által kifejlesztett és tökéletesített ragadozó ragadványneve, a Tönkretevők rendjének Megsemmisítők elnevezésű családjába tartozó faj. Általában nesztelenül vadászik, hirtelen csap le áldozatára, ugyanakkor alkalomadtán éktelen hangzavart kelt, hogy sikeresen elijessze a környékbeli ragadozókat és dögevőket, ezúton biztosítva, hogy semmi sem tulajdonítja el a zsákmányát. Magányosan vagy falkában vadászik, többnyire egy zsákmányra összpontosít egy adott időpontban, de helyzettől függően egy csapásra akár áldozatok ezreit is képes elejteni. Ez a rendkívül agresszív, ugyanakkor taktikus, és túlélőképes ragadozó az Antarktisz kivételével minden kontinensen igencsak elterjedt és otthonosan mozog. Felkutatása felettébb nagy kihívást jelent még a legtapasztaltabb kutatóknak is, általában a Telitalállat tökéletesen asszimilálódik környezetével, szabad szemmel észrevehetetlen, éles látásának köszönhetően távolról figyel fel áldozatára, majd időlegesen követi mielőtt lecsapna. Csakis zsákmánya elejtése közben figyelhető meg teljes természetében, elfogyasztása után pedig újfent eltűnik, egész amíg rá nem talál következő áldozatára.

Mindennek mennie kell

Egyesek épp egy új életbe
szorítják az utolsó csavarokat,
míg mások a régi élet
mocskát hasznosítják újra,
egy kétélű jövő útján
számlálva a lé(t)p(r)éseket.

Mindketten tudjuk,
mindennek mennie kell.*

Utoljára törlöd fel
azt az ótvaros konyhát,
majd jövő héttől igyekszel
végleg kitörölni az életedből.

Tudod, véletlen képekre akadva
valamikor még nosztalgiával
nézel vissza rá, mint a legtöbb
felemás emlékre a viharok múltával.

Egyelőre azonban pusztán annyit érzel,
dolgaid hiányában a tér körötted
elnyúlik és egyre csak tágul, a hang
pedig a megszokottnál tovább terjed
és többször törik meg, hosszasan
visszhangzik minden lépésed,
mintha egy zárt, szmogos égbolt
búráját kongatnád, és öklöd minden
egyes csapását többszörösen rezgi
vissza a levegőn keresztül a lehetetlen.

(ennyire egyedül
talán még nem voltál
Sohasem)

Az eső közben tisztára
igyekszik mosni tőled a várost,
igyekszik elmosni talpad
minden nyomát az utcákról,
igyekszik eltüntetni minden
egyes átkozott emléked.

A lefolyók kifakadnak,
hömpölygő dallamba fognak,
hullámain hangya tetemek
gyülekeznek, mély egyetértésben

indítja őket útjukra az ár,
majd elnyeli mind a járda
szegélyéről a kietlen láthatár.

*RHCP – Dark Necessities
(You and I both now,
everything must go away)