A kijelző szerint 6:00-kor a második vágányon

Jó reggelt főnök,
tudom korán hívom,
még csak hat óra, sajnálom,
és elnézését kérem,
de legyen szíves, mondja meg
ki volt itt reggel szolgálatban?
Ki űz így gúnyt a személyzetből
és az utasokból, menne az ember
szépen nyugodtan Kolozsvárra,
mint minden nap,
errefel a vonat a hármas
helyett a kettesen várja?

(egyszavas válasz, hívás vége)

Ahogy odaérek Kolozsvárra,
elkérem azt a kibaszott kérvényt,
s megírom a panaszjelentést,
hát gúnyt űznek az emberből
basszameg az ég,
nyugodtan jövök Székelyhídról,
pontosan tudom, hat előtt 5 percre
kell kimenni s ott van a vonat a hármason,
minden reggel ott vár a hármason,
errefel feljövök pontosan,
mint minden nap, indulás előtt öt perccel
az aluljárón s vakarom a fejemet
meg a faszomat, mert az a kibaszott vonat
nincs sehol????

Hát hogy a kúrva életbe lehet ilyen.
Hátrafordulok, s ott az a geci vonat a kettesen.
Péterkém, megint a Délia volt szolgálatban?
Gondolom csak ő lehetett, más nem
képes ilyen kolosszális mellébaszásra,
a Jóistenit még máma, az én koromban
kell itt futkorásszon a vonat után az ember,
hogy épphogy elérje az ember azt a kúrva vonatot,
mert ennek a némbernek úgy lucskosodik éppen,
hogy nem oda engedi be ahova kellene,
s most köpöm itt ki a tüdőmet,
és mindjárt agyvérzést meg szívinfarktust kapok?

Mondd meg nekem Péterkém,
ad a Délia a családomnak enni miután
én megdöglök, mert ezután a kibaszott
vonat után kell szaladgáljak?
Mondd meg nekem Péterkém, a Délia
majd eltartja a családomat?

Akár nyugdíjas is lehetnék,
bassza meg az ég,
de nem elég a pénz,
bassza meg azt is az ég,
és egye meg a rák,
bejön az ember nyugodtan 3:50-kor
Székelyhídról, s rögtön basszák fel az agyát.
És még aszondják ne igyál.
Fel is hívom Kolozsvárt, készítsék a
papírt mire begurulunk, mert jövök
s bizton megmondom, hogy
mi a faszomért kell ezek a handikapátok
itt variáljanak, mikor ilyenkor reggel korán
minden egyes istenverte vonal szabad?

Nem baj, az isten verje meg,
beérünk Kolozsvárra,
elkérem azt a geci kérvényt,
s olyan jelentést írok,
amilyet még nem látott a kurva ég se,
még a kommunizmus idején se,
hallod Péterkém,
én addig nem nyugszok
amíg a Déliát ki nem basszák,
megírom én a jelentést,
hogy szívinfarktust kap az ember
mikor hajnali hat előtt öt perccel
az egész peronon keresztbe kasul
a vonat után rohangál,
mert Déliának úgy állt fel
hogy azt az istenverte vonatot
épp ma kell a hármasról a
kettesre átbasznia.

De velem így nem baszik ki senki,
hallod Péterkém,
velem így nem baszik ki senki,
megmondom én neked,
ha a fene fenét eszik is,
holnap reggel hatkor ez az
istenverte sínen futó rozsdakoporsó
a hármason fog lenni.

Advertisements

Leave a comment

Filed under karcolatok, Versek

Rodoszon Kolosszus

Néha még üvölteni akarunk,
de már nincs bennünk spiritusz.

Héliosz feje egy középkori szoba
rusztikusan megvilágított sarkában ékeleg.
Héliosz teste két törött márványoroszlán
mögött napozik, az emeleti udvarban,
a csigalépcsők torkolatában.

Héliosz fejét tartanak újfent testéhez csatolni,
sajnos a karjait nem találták még,
s felettébb borús lehet egy istenség,
ha nem tudja megvakarni saját ülepét.

Igen, igen, ha elhagytad
Lady és Lord Voldemortot,
ott az a csigalépcső,
s rögvest megtalálod
azt a Héliosz tatát is.

Már betörtek és konformálódtunk,
a kelletlent pedig megtanultuk
kellemesen kifújni, és valami
rideg molylepkeként elengedni,
egyetlen erőltetett kilégzéssel,
ereszd addig, míg vörösödni nem
kezd a fejed, és látod, mintha
meg sem történt volna.

Véshetnék ránk is, akár
Rodoszon a legrégebbi
miniatűr bronzfalloszra:
„Elátkozni kemény.”

Ugye, mindjárt elviselhetőbb.
Végül is, lehetne rosszabb is.
Tudod, olyan életszerű ami itt történik.

Cica tol egy csücsöri
szelfit a kétezer éves
óvárosi szökőkútra csüccsenve,
instant posztol a pózról,
majd elégedetten belecsapja
a csüggő plasztik ajkakból
kicsüngő …
csikket.

Elvégre a táblán annyi állt:
A kútba érméket dobni tilos!

Fair enough.

Mielőtt a csikk a vízbe érne,
s egy utolsót sercenne fájdalmában,
már útnak is áll a bókgyár:

jól nézel ki most is,

neked bejött az Ílet.

szőkén még nem is láttalak,

nem sok rajtad a ruha egy cseppet,
aszittem meleg eb van ott.

Az ilyen ódon helyeken
rétegekben épülnek egymásra
a népek maradványai.
Az egész arról szólt,
egyfeszt szorgos emberkék telepedtek ide,
felvirágzott, aztán a jöttmentek szétcsapták.
Tudod, az ilyen felvirágzott dolgoknak
mindig akad irigye, átvevője, és elrontója.
Aztán persze újabb szorgos emberek telepedtek ide,
s mit adnak az istenek, bár máshogy,
de ismét felvirágzott, mielőtt az újabb
önjelölt jöttment hóhér megérkezett volna,
tudod, nem kell magyarázni,
mint ahogy minden tavasszal
kivirágzik a rét is,
majd jönnek a marhák,
és vagy felfalják
vagy letapossák.

És attól függetlenül,
hogy nincs fű,
jó a tej,
meg a sajt is,
a sóstúróról nem is beszélve.

Persze, ehhez Cicának nincs sok köze,
ő is csak látogatóban van.

Amikor az élet már csak halni jár belénk,
akkor napokat és teret váltunk magunknak,
és futtában keresünk egy helyet, ahol talán akad
egy cseppnyi levegő, és egy bő hét alatt elegendő
mennyiségű emlékkel tölthetjük fel agyunk
ahhoz, hogy az előző hónapokat hitelesen
ki tudjuk szorítani, és el tudjuk viselni az év
belátható részét anélkül, hogy leordítanánk az
első utunkba kerülő szerencsétlen fejéről
a szertelenül pusztuló hajhagymákat.

Kolosszus lába alatt megremegett a föld,
mielőtt felalélhatott volna, már vízbe is pottyant.
Cseppet nehézkes volt, nem is tudott úszni szegény,
ki repülő tüzes szekerekhez volt szokva,
egy-kettő elsercent belőle a fény,
ím öbölben a híres titán, vízbe fúlva.

Amikor a szigetet először
kézre kerítették az arabok,
maradványait felhozták a vízfelszínre,
majd mecsetet építettek belőle.
Egyesek állítják, összekapart szíve
a mecset falaiban biza még
fel-fel dobban néha, mikor leterülnek
a szőnyegek, és térdre ereszkednek
az új istenek előtt a félidegen népek,
kikeletkor.

Ez megint az a közönyös,
mégis megkapó utálat,
ami újfent elfog,
mikor egy hét
drágér’ váltott élet
után fel kell keljek
és magamhoz kell térjek,
ismét garmadában állnak
és várnak a sürgető e-mailek.

Kolosszus egykori vélt
helyet két szikár emelvény
jelzi, és igen dús fantázia kell
hozzá, hogy egy ókori
csodát valahogy odaláss.

Az egyiken gém, a másikon
tehén, alatta turistákkal,
hasonló felállásban.

Ma felcseszem a legjobb ingem,
és még egy csalfa mosolyt is
erőltetek lebarnult képemre,
hogy eltereljem a figyelmet arról,
maradék lelkem bugyrában
igenis szenvedek,
bennem még a Nap fénye lobog,
nem akartam visszajönni,
nekem nincs helyem köztetek,
s egytől egyig megvetlek titeket.

A szarvasokat azért telepítették be,
mert ragadozók hiányában
elszaporodtak és galibát
okoztak a mérgeskígyók.

A szarvasok patáikkal a kígyók
nyakába léptek, így irtva azokat.
A szarvas tehát a sziget megmentő
jelképévé vált az idők során.

ezt el is kéne hinni,

S minden egyes -milyen is volt-,
-képzeld el- kérdésre adott,
egyazon forgatókönyvszerű
válasz mintha csak fordítana
még egyet az élet(te)len kés nyelén.

Képzeld, hogy szidhatta a kilátást
a katona, kinek egész nap a fal résein
keresztül kellett filálnia a tengert,
és nem történt igazából semmi,
a tenger pedig végtelen szabadságával,
és teli színeivel kacsintott minden egyes
pillanatban vissza arcába,
édesgetve, és egyben áltatva.

Kérlek, rendezd úgy a világot,
hogy másképp legyen kimutatható.
Például eme excel fálj alapján.
Elvégre arra lett kitalálva a pivot tábla,
meg az a cuki dizájnos újszerű gráf.
Az egész kimutatás egy-kettő összeáll,
és egy színes bemutató, mind tudjuk,
fél siker, annál jobban dukál.

A tengerben az a szép,
akárhányszor is fesse vörösre a vér,
idővel úgyis visszanyeri eredeti színét.

Vagy húsz perce csak
bámulom a képernyőt,
míg úgy nem tetszik,
3D-be csapnak át a kitöltésre
kecsegtető tétova excel táblák.

Képtelen vagyok,
szertelen
és szemtelen.

Laokoónt és fiait kígyók fojtogatják
egy tizennyolcadik századi felvilágosult
francia dívány, és egy tizenhatodik századi
ülepes szelence társaságában, egy olasz
admirális önelégült képmásának unszolására.

Ilyenkor érzed úgy,
terméketlenebb vagy
egy rigolyás boszorkánynál.

És haszontalanabb annál nyomi
papírpohárnál, melyet az előbb,
kávéd fogytával a kukába csaptál.

Pedig már megtanultuk,
ahol akropoliszok vannak,
ott nekropoliszok is vannak.

S ki hinné,
egy nekrolopisz olykor többet fed
fel a múlt árnyaiból egy akropolisznál,
például, a szokás úgy tartotta,
mindenkit azzal ildomos eltemetni,
ami a leginkább illett hozzá.
Harcost a kardjával,
felderítőt a lovával,
futárokat szandállal,
asszonyt a táljával.

Engem ezzel a laptoppal,
még nyitva is lesz, valószínüleg
ennél az eszement tábálánál,
s földbe lesz vezetve a töltő,
hogy le ne merüljön az aksi,
koncentrálj baszki,

Egy múzeummá morfolódott hely,
hol a kínosan kúszó köszvény
a középkorban lovagokat lovagolt.
Kardélre hányt katonák feküdtek egykor ott,
ahol épp az a négyezer éves edény andalog.

Még csak ki sem érdemelted azt a nyomorult
kávét, mert nem alakítottad haszonná,
csak pocsékolod a koffeinmolekulákat az éterbe.

Giannis azt mondta,
a hegyeket jobban kedveli a tengernél,
hisz ott tétova az idő, és kireked a zaj.
Az olivaszezon vagy a borkóstolók
kivételével teljesen kietlen,
felfrissít és kikapcsol,

szabadnak érzed magad,
és szívesen műveled,
főleg ha egy darabkája
tényleg a tied.

Ha más szűrte volna meg,
nem te, szerencsétlen idióta,
akkor az a bizonyos löket koffein,
akár csodává is válhatott volna.

Az utcán gyermek harmonikázik,
tízpercente más-más sarokra
költözik, némi apró reményében.
Mikor spanyolul indítja az örömódát,
az apró tok egyre sűrűbben csörren fel.
Minden csörrenést néma bólintással fogad,
majd folytatja ódáját, nővére az út túloldalán
telefonjából fel-fel pillantva lesi,
átlátszó arccal, unott elégedettséggel.

Pocsékolod a tehetségedet.
Pocsékolod a tartalékokat.
Pocsékolod a perceket.
Csak ténferegsz itt megint,
nem vagy jó semmire.

Kihalnak a helyiek innen lassan,
csak az afrikai nők maradnak,
szerecsen szerencsét osztogatni
színes karkötők formájában,
a vár összes kapujában.

Mikor visszautasítasz
10 eurónyi szerencsét,
napot lát a kétélű kérdés,
édeském, ez most személyes,
tényleg nem szereted a feketét?

Kettőtől meeting, próbálj meg
addigra valamit kihozni abból
a cuccból, amiről az egyik este
beszélgettünk mielőtt elutaztál,
tudom, hogy nem úgy megy
ahogy azt elvártuk volna,

Giannis azt mondta,
40 fokban minden valamire való
családnak szüksége van két dologra:
egy működőképes légkondira,
és egy otthoni fagyigépre,
utóbbi igazából csak status quo,
a gyerekek örömére.

de ha már egy része működne,
akkor lyukat tudok beszélni a hasukba,
s nyerünk még neked néhány napot,
akkor biztos ki lehet, egy kis odafigyeléssel
kerekíteni azt a dolgot.

Giannis azt mondta,
nem költözne el innen,
akármilyen előnyös ajánlatot is kapjon.
Elvégre, ez a hely rendkívül laza és élhető,
egyszerű, itt mindenkinek van valamije,
amit a másik valamijére el tud cserélni.

Csak egy telefonba kerül,
s van gabona, olíva, bor,
ouzo, hal, vagy krumpli.

Itt az emberek tartják a kapcsolatot,
tényleg beszélnek egymással,
értik a dolgok menetét,
és gondoskodnak a körforgásról.

A nagyváros zajában
idegenek között te is
csak idegen vagy.

Tudom, hogy már öt óra,
de le kell zárni a jelentést.
Sajnos az adatok rosszul voltak
betöltve, s ez csak akkor jöhet össze,
ha még ma megszabadulunk néhány
számítástól, csatolva a lista, ami az egész
menetet gondosan körülírja.

Giannis azt mondta,
elviszi a gyermekeit egy hűtőházba,
és kapar nekik jégdarát,
hogy ők is láthassanak
botcsinálta havat, ha már
igazira nem futja.

Jó lenne, ha ez még ma összejönne,
csak törlöd, és teszteljük,
ha egy cseppet kapkodod magad,
talán este hétre le is futna,

Giannis azt mondta,
kizárólag azokat a partokat érdemes látogatni,
melyeket még nem árasztottak el a turisták.
El is vitt bennünket az egyikhez,
és megfertőzte velünk.

38 fok volt,
Tsambika hosszú,
kietlen és sekély,
elkap az idilli látkép,
míg le nem merülsz a vízfelszín alá,
s tudatosul benned, Giannis kamuzott,
hol az ember ülepe valaha megült,
onnan az élet odébb települt,
csak a táj édesget hazug színeivel
és átlátszó csillogásával.

Legalább az érzés nem halt ki közülünk,
amint átölelsz és rám mosolyogsz,
amint megcsókolsz, majd felnevetünk,
mert épp akkor nyal bennünket arcon
egy kósza hullám, mikor összeérnek ajkaink.

Nekem nincs időm
megvárni míg befejezed,
talán jó lesz úgy is,
én most le kell lépjek,
küldd át nekem ha megvan,
s reggel gyorsan letesztelem,

Giannis azt mondta,
fél hatra értünk jön,
ha ott leszünk a bódé mellett,
ő felszed bennünket,
ő tartja a szavát,
mi is tartjuk,
hisz ha az emberek
tartják a szavuk,

akkor minden működik.

Feltöltődött és lefutott,
a franc essen bele,
este hét van,
milyen vicces is lenne egy vágás,
bármi is legyen holnap vele,
az már a te gondod,

Te az Anthony Quinn öbölben búvárkodsz,
eközben én szirtként szarakodok
a sekély vizű partoktól nem messze.
Erre valók az uszóórak? kérded,
Bár egy medencével megbirkózok,
még tartok tőle, magával ragad az ár.

Elvégre, Anthony is megutálta ezt a helyet
mikor nem sikerült be és megvennie.

Hazaértem,
egy frusztrált senkinek
érzem magam ismét,
hessegetem a gondolatot,
lenyomtam még egy jégert,
s igazítom a színeket a képeken,

A Gymnasium rajtvonalánál állsz,
és teljes lelkedből futásnak eredsz.
Azt képzeled antik olimpikon vagy,
átellenben fényképek csattannak,
hidd el babám, ez a tied,
tudom, sokan vannak itt,
de egyedül vagy,
jobban mint gondolnád,
senki sem biztat,
senki sem éljenez,
senki sem figyel rád.

Te vagy.
A romok is vannak,
most fedezed fel,
most mind a tied,
nézzenek bár hülyének,
ez a pofa levegő már
sosem tér vissza,
most az egyszer szívod be,
talán most az egyszer vagy itt,
és biztos, most az egyszer élsz,
tedd meg ha fúrja az oldalad,
most senki sem szólhat bele,

és megteszed,
mert megteheted.

Tartok tőle,
ha még száz képet feltöltök,
hogy még részletesebben
megmutassam az általam
felfedezett és lelőtt
véletlen embereknek
e véletlen berkeket,
ismerőseim kitörölnek a profiljukról.
Talán csak nekem mesél
ez az egész hóbelevanc,
nekik csak töltelék,
valahol magamon alapul,
amikor mások is emlékeket lőnek,
ha rossz passzban kapnak, én is
anihilálni szoktam néha őket.

Ez a pillanat kietlen, már minden megpihen,
holnap korán kelünk, pakolunk és repülünk,
messze az idillektől, egyenest a belátásba,
de még telihold van, fénye a vízen imbalyog,
le szeretném lőni ezt is, de gyenge a fénye,
szétmossa a gép, talán elmémben épp elfér még,
cigim sárgásan sercen egy utolsót,
gyújtok még egyet, majd tollat ragadok,
papírnak eresztem az első néhány sort,
Gólemmé formálva az első versszakot:

egyszer én is olyan köztiszteletben álló
szabadságra szeretnék szert tenni,
mint a pad alatt lézengő görög kóbormacska.

Mint az ablakban szundikáló görög kóbormacska.
Mint a szélvédőn nyújtózkodó görög kóbormacska.
Mint a szökőkútba kutakodó görög kóbormacska.
Mint a háztetőről dacosan meredő görög kóbormacska.

Mire melléd fekszem,
már nyugodtan szunyókálsz,
átölellek, álmodban elmosolyodsz,
vadóc kis kóbormacskám.

Leave a comment

Filed under Versek

Urbán g(l)iccs (XXIII-XXIV)

XXIII. Csakazértsem

Nem érdekel igazán
mivel vársz rám odaát,
megülök most inkább
a terasz sarkában,
és elszívok, nélküled,
egy fél doboz
szűz halált.

Szótlan meredek magam elé,
akár fény hiányában a süket,
akár hang hiányában a vak.

A vak is tud nézni,
a süket is tud hallgatni,
még én is tudlak
érezni.

Megígértem, Sohatöbbé.

Már csak mi maradtunk
egymásnak, ketten,

(Cohen rekedten énekel*,
mi idősek vagyunk, és keringőzünk
egy recsegő táncparketten)

a jövő ott leselkedik
egy dohos lélegzetben,
fintorog, de erőt vesz magán
és egy aprót előre lép,
elmúlásunkhoz igazítja
grandiózus színre lépését.

Remélem engem felejt el először.

Még mindig imádom
azt a gyengéd nyösszenést,
amit csak akkor hallatsz,
amikor szorosan átölelsz.

*Leonard Cohen – Dance me to the end of love

XXIV. Levezető

Megtörtént a minap álmomban,
rám nyitotta az ajtót a muréna.

Ez talán az utolsó pofa füst,
vagy egy utolsó adag levegő,
az órával párhuzamosan
ketyegnek a leheletek,
egy alak körvonalazódik
a szoba sarkában,
a párkányra könyököl,
mintha engem várna,
úgy tűnik, két Playstation
kontroller van nála,

nem tetszenek a játékaid,
de mit csináljak, belemegyek,
vakot mondok, és cseppet fáj,
hogy egyáltalán még reménykedem,
két szar kártyám markomban,
most feléd emelem,
miközben ez a sorvadozó,
rohadt mihaszna szív
egyre

lassabban

dobog.

(Post scriptum:

persze vesztettem,
elveszed utolsó kártyáim,
és kezembe nyomsz
egy kontrollert

mintha hallanám
a farkasok üvöltését

este lett, amott farkast
kiáltanak a lidércek

a szobában vagyunk,
átellenben tűz ropog,
a Playstation-t bekapcsolod,
kellemesebben teljen az idő,
miközben komótosan ereszkedik
ránk az alvilág, és a muréna
lassan körbefon.)

 

DSC09085

Leave a comment

Filed under Versek

Urbán g(l)iccs (XX-XXII)

XX. Repülő tér

Az ég egy kerület.*

Ez olyan költői, hogy tudsz ilyesmikkel
csak úgy előrukkolni a semmiből?
Ez csak a legújabb Foo Fighters szám címe.

Nem gondoltam volna,
hogy valaha örülni fogok neki,
amikor a repülőtéren kimerülten
sopánkodni látlak.

Egy hónappal ezelőtt,
mikor ott álltam a csomagjainkkal,
Te a taxisokat szidtad,
mert egy sincs ott ahol illene,
aztán engem szidtál,
mert hallgatok, és az arcomra
szar helyzetben nem ül ki sosem
egy cseppnyi ideg, vagy félelem,
ez annyira sértett, faképnél
hagytál bőröndöstől.
Pedig egyik a tied.

Engem pedig inkább az feszélyezett,
már egy ideje sandán figyelt ránk
a sarok mögül a hírszerzés egyik ügynöke,
s te nem vagy képes befogni a kicsi
szádat adott helyzetekben.

S körbe-körbe flangálsz
a repülőtér bejáratánál, kiakadva,
mint egy sarokba szorított kutya,
egész addig, míg taxit nem találok,
s csak azért is füttyentek,
gyere vissza.

A taxiban azt mondtad,
akár haza is mehetek.
Ebben egyetértettünk.

Hatásszünet.

De csak holnap, ugye?

Akkor fogadtam meg hatodjára,
hogy többé nem megyek veled sehova.

Most, hogy egyedül utaztál el,
s egy bő hétig csak a
macska volt a társaságom,
Uram és felvigyázóm,
azon kapom magam,
már egy órája a repülőtéren
szobrozok, s már alig várom,
hogy a fáradtság hatására újfent
elhagyja egy amolyan szofisztikált
arisztokrata szitok a szádat.

(A telefon megpittyen közbe,
Fényhozó az, már megint,

gyere este nyolcra az inszóba

Just Fuck Off)

*The sky is a neighborhood

XXI. A zenebádog

Ma talán arra ébredtünk,
Fényhozó új állatokat
teremtett a világra,
pedig abban sem voltunk
biztosak, hogy volt éjjel,
és aludtunk egyáltalán.

Első akkord

(Amikor már 5 shotra sincs szükség)

Megeshet, már életed ideje alatt
körötted feszt démonok kajtatnak,
és harcba kell szállnod
velük nap mint nap,
hogy józan eszed megőrizd,
és életben maradhass.

A szembe szomszéd bérlői démonok,
úgyszint a fiatal pár feletted,
főleg az a démoni gyermek,
az a legromlottabb, az egyfeszt
botokkal cseszi a füvet, járdát, falat,
és valami ördögi nyelven ordibál,
s vasárnaponként apró kamionokkal
lopja marékszámra a csomóról a homokot.
Démon az asszony az egyesben,
ki folyton a lépcsőket sepri,
de jó ideje levegőnek néz,
és démon az is ott a másodikon
átellenben, aki havonta egyszer
csenget be a közköltségért.

Az alsó szomszéd démon,
két hónapja kábelekre
szerelte a zenebádogot,
s leeresztette a Szamos
partján a betonra,
a széles nagyvilág összes
nyomorult kóbor macskáját
emígy édesgetve oda.

Naponta egyszer valaki felhúzza,
új számokat telepít a lejátszólistára,
aztán ismét visszaengedi
szemetes Szamos istenverte partjára.

Istenem mondd, mikor szakad már
végre el az a nyavalyás kábel?

Jönnek majd betörők a zenebonára.
Két szem villan az ablakpárkány szintjén.
Kaján mosolyra hajlik az ablakpárkány.
A konstans zenebonától senki sem hallja
mikor végre bereccsen az ablak.
Belépnek a házba,
komótosan feléd hajolnak,
és szépen lassan kicsinálnak.

Már két hónapja megy a zene.
Egész nap, egész éjjel.
Az ember töke tele vele,
ez épp egy vasárnap reggel,
nyolcat ütött volna a harang,
ha a zenétől hallanád,
már nem bírod tovább,
levágtatsz a lépcsőn,
már ott dörömbölsz
az átkozott szomszéd
kibaszott ajtaján.

Második akkord

Mit is tagadni,
nem vettük túlságosan jó néven
amikor vasárnap reggel nyolckor
valaki az öklével cseszi az ajtót,
s ajtónyílásra annyit követel, hogy:
Húzzák fel a zenebádogot!

Ettől függetlenül elmagyarázzuk,
szépszerével háromszor, hogy nincs.
Sem zene, sem bádog,
főleg nem zenebádog.
Egy macskaetető van,
igen, onnan lóg az ablakból,
és semmi köze hozzá.
Hangok pedig, talán épp
csak a fejében vannak.

Hozzátok ki a zenebádogot.
Nem vagyunk hajlandók rá.
Szedjétek fel, és hozzátok ide.
Nem vagyunk hajlandók rá.
Utoljára mondom szépen,
szedjétek fel, és hozzátok ki.
Jöjjön be és nézze meg,
már ha annyira érdekli.
Én nem teszem be a
lábam abba a lakásba.
Akkor viszontlátásra.
Hívom a rendőrséget.
Állunk elébe, ha egyáltalán
magának még kijönnek,
tudja mit, kérjük szépen.

Outro

A zenebádog ettől függetlenül vasárnap
este is szemetes Szamos partjára ereszkedett,
víg virnyákolással várták a bulit a macskák,
már teljességgel elviselhetetlen,
már nincs türelmed öltözni sem,
levágódsz alsóneműben az alagsorba,
(csak szexin, ahogy szoktál)
hogy megtaláld a megfelelő téglát.

Fényhozóval futottam össze
másnap reggel a Szamos partján,
kerülni próbáltam, de előttem termett,
leszólított, és kezet nyújtott,
majd ércelődve érdeklődött:

Jól szórakoztál a tegnap?
Hogy tetszett a tégla?
Az én ötletem volt,
úgy éreztem, méltó
tetőpontja lenne a reggel
lezajlott beszélgetésnek.
Tudod, olyan igazán művészi,
karakán odabaszós dolog.

Amúgy emlékszel rá,
én megígértem neked,
ha el is kerülnél,
úgyis módot találok rá,
hogy ismét az életed
szerves része legyek.

(Ekkor képzeltem el,
mint csattan a zenebádogon
az a penészes tégla, s két fej
tűnik elő az ablakpárkány felett,
és ördögien egymásra vigyorognak,
miközben virnyákolva szélednek
szanaszét szemetes Szamos partján
a partyfüggő kóbor macskák.)

Na, akkor ma is várlak,
este nyolckor, az inszóba.
De léptem én,
sietnem kell,
dolgom van még,
a Pokolba!

XXII. És akkor köpött

az életem talán aszfaltszürke
és biztos nem vezet sehová

köpeted kéteredményes

(még)
felszáradnak a flegmafoltok
de megragad a rágógumi

te flegma vagy

a rágóban néha
örömöm lelem

csak ne rágják a számba.

Leave a comment

Filed under karcolatok, Versek

Urbán g(l)iccs (XVI-XIX)

XVI. Optimista

Édesanyám posztja,
rajta három eladó disznónkkal
hétszer annyi lájkot kapott,
mint a vers, melyet aznap
ki mertem posztolni.

Keressük meg együtt,
ebben a félismeretlenes
egyenletben az x mennyi.

Logikusan megközelítve a helyzetet,
ha magam egy disznónak veszem,
a versem (felfelé kerekítve)
körülbelül 0.429 disznót ér.
(három tizedes pontossággal,
elvégre komoly könyvelési
műveletről van szó)

Nem is olyan rossz.

Amint látjátok,
épp megtanultam
behatárolni magam.

XVII. Ez az egész dolog

olyan talán, mint az
experimentál rock,
senkinek sem tetszik
igazán, mégis akad benne
néhány valamire való

so low.

XVIII. Kirekesztve

Észrevettem,
ha nem gondolok rá,
nem jelenik meg váratlanul,
és nem ölt testet.

Már hetek óta
nem voltam kocsmában,
azóta talán jobb
formában vagyok.
Néha már úgy érzem,
nincsenek is rám hatással
a monoton hétköznapok.

Bár alakot nem ölt,
néhol mégis befigyel,
a múltkor rám írt facebookon
egy magas svéd modell,
aki épp Kórozsváron volt,
végigkérdezte mit szeretek,
(belementem a játékba)
s mit ad Isten (vagy mégsem)
épp egyazon stílusú zenét,
filmeket, könyveket,
bulikat és helyeket
kedvelt mint én.
Kedveském, talán egy
baráti találkozást szeretnél?

Esténként vagy éjjelente néha
ismeretlen számok hívogatnak,
már alapból kinyomom,
Isten ments’, hogy válaszoljak.

Értsd meg végre,
ne keress már, és
ne baszakodj babám,

mert jó vagyok benne.

(a Letiltottak
péntekente összegyűlnek
mind egy helyre,
és névsor olvasás után
egy órát pityeregnek.

Első szabály,
ne gondolj a letiltottakra.

Esetleg megosztanád velünk
letiltásod történetét?

Minden egyes történetet
tüzetesen átvizsgálunk,
hogy kollektív módon
tanulhassunk belőle.)

XIX. Nénikék a harmincason

Akkor kezeket a magasba Kólozsvár,
s mindenki ismételje utánam,

hátizom,
ajtó,
muréna,

hátizom,
ajtó,
muréna,

egy-két-há és adjál neki
azazzzteeeee!

Ez kurvajó volt, csak így tovább,
legalább akkora beleéléssel toljátok hajnalig,
mint amekkorával a nénikék könyökölnek
reggel kilenckor a ….

harmincason!!!

Drop the bass!

Leave a comment

Filed under karcolatok, Versek

Urbán g(l)iccs (XV)

XV. Kocsmaforradalom

(az ötödik shot után)

Fényhozó azt mondta,
már úgy elkényelmesedett
ebben a székben tespedve,
már nem is tudja mivé lenne,
ha egy reggelen ez a szék
innen nyom nélkül eltűnne.

Most rám kacsint,
s fejével az átellenben
lévő asztal felé biccent,
azt mondja: Né,
ott iszik Odüsszeusz,
lám ő is ezt a kopott
rőt padlót tapossa,
hallgasd milyen nyomorult,
megint haza sóvárog,

neki is van asszonya,
neki is van otthona,
de beleveszett a kupicák
hívásába, s már egy ideje
nem találja merre van a háza.

Egy jó tanács,
bármit is mond,
ne állj le hallgatni a siránkozását,
amíg hallják, addig löki,
s ha nem hallja senki,
megissza az utolsó stampedlit
ő is, mint mi, leül a sarokba
a mellé a kis asztal mellé,
amit nem tudom miért,
de te is úgy komálsz,
fintorog még egy sort,
majd úgy csinál
mintha gondolkodóba esne,
de ki van már kapcsolva,
s csak néz, mint valami borjú,
s nem gondol abszolút semmire,
itt véget ér a nagy utazás,
hát elhúz ő is valahova,
itt véget ér a modern világ
metamodern eposza,

egész úton azon gondolkodik,
a házba, tegyük fel,
ha megtalálja, miképp osonjon,
hogy ne vegye észre,
s ne vonja kérdőre
a lekoptatott asszony.

Ekkor a másik szalonban,
Hemingway felcsapta az asztalt,
hogy öklével bizonyítsa be egy
taknyos Wannabe kölyöknek,
miképp is volt az a hihetetlen
oroszlánvadászatos történet..

Nem igazán bírom a szétspriccelt
tesztoszteron szagát, kilépek
cigizni, a bejárat mellé sarokra,
nem’tom hogy, Fényhozó már ott van,
teljesen bezsongott, s igyekszik
rápirítani az ajtófélre markerrel
felrittyentett rózsaszín Yézusra,
mert Őtökéletességétől, az ördögbe is,
már a kocsmában sincs nyugta.
(Yézus falfehér,
s csak mered előre)
Fényhozó egyre nagyobb beleéléssel
pirítja, inkább megnézem, vajon
abbahagyta már Hemingway,
vagy még most is a közvéleményt puhítja.

Mikor belépek a szalonba, látom,
Hemingway még foglalt,
még most is a közvéleményt puhítja,
Fényhozó, nem tudom hogy a fenébe,
de már ott áll a terem közepén,
két lábbal a kétszemélyes asztalkán,
az én kedvenc asztalomon,
billegteti maga alatt, és jelez,
két kézzel hívja magához
a kocsmagőzös nincsteleneket,
a kapatos tanítványokat,
verjem… (már megint)
beindult és elszabadult
a cirkuszi performansz:

hangja felerősödik,
nincs mikrofon,
de mintha abból szólna:

Egy kis figyelmet,
Csendességet,
Egy kis figyelmet,

KUSS BAZDMEG!

Köszönöm.
Öhhm, szóval,
Felebarátaim,
csak azt szeretném tőletek kérdezni,
az internet bankingről hallottatok már?
Esetleg önöknek van már gyógyszertárunkban hűségkártyája?
Van már önnek ilyen kis profi banikártyácskája?
Tud már róla, ha három cuccost vásárol, kap egy vouchert,
s a negyediket olcsóbban megkapja,
Esetleg meglátogatnák oldalunkat?
Nagyon egyszerű, csak lépjen fel a bj.org-ra,
és rengeteg hasznos információhoz fog jutni közösségünkről.
Elfogadnának kérem egy szórólapot, igazából mi egy felmérést csinálunk,
a kérdés egyszerű, hisz maga, s ha igen, mit gondol Istenről?

Csak annyit mondanék,
Isten hozott a szabad rendőrállamok világában,
akik a törvényekkel nincsenek tisztába,
mert minden évben máshogy kell,
más a helyzet megítélése,
bürokráciája és procedúrája,
de neked kicsi barátom,
ígyis úgyis bünti járja.
Mert a fejes elvárja.

Holnap egy új nap lesz,
és újra beléd fognak rúgni.
Meg ne nyösszenj,
és ne is viszolyogj,

állj bátran elébe,
úgyis megtörténik,
és miután vége van,
legalább a sajgásból
feltételezni tudod,
még érzel valamit.

Isten hozott a kormányházak folyosóján,
a nagy darab államházban,
ahol az általatok felválasztottak
kötött ideig istenekként pózolnak,
és minden délben farkaskölykökké válnak,
és felettébb játékosan egymás farka után ugrálnak.

Mielőtt elaludnának aztán,
este szépen kitalálják,
ki kinek a piszkát szeretné
elfelejteni vagy elfeledtetni,
és milyen hazugságok árán.

Barátaim,
csak annyit mondanék,
szavazzatok nekem bizalmat,
én nem árulok zsákbamacskát,
az állatkínzás lenne,
és már nem vagyunk barbárok,
én annyit mondok, tőlem annyit
kaptok, amennyit már a
jóatyaúristen is megígért:
csak egy leheletnyi
szenvedést. Érdemként.
Ez talán a mostaninál több,
vagy mégiscsak kevés?
Én hallom a hangotok,
fordítsátok arcotok felém.

Higgyétek el,
kik pöffeszkedtek, és nagyzoltok,
bizony mind az enyémek vagytok.

Szerintem ti sem kívántok mást,
mint egy szebb jövőt,
ahol nincs abban semmi probléma,
ha valakitől az utcán
megkérded hány óra,
és azt válaszolja,
orál 200,
normál 300,
és 400 az anál,
és érdekesmód, mindig van nálad
épp elég pénz rá.

Csak vicceltem, de most
komolyra fordítva a szót,
nincs a tökötök tele azzal,
hogy

először nincs miből,
aztán nincs mikor,
aztán nincs hogyan,
aztán nincs tovább.

Ez az egész állapot
szép szóval felettébb,
átlagossal irtó,
jobb szóval kurvára,
zavaró.

És tudom, hogy kapartok,
kapartok ha kell, és muszáj,
mert lakik meg bennetek még erő,
s mind vezet valami hit,
álom, valami oktondi vágy,
vagytok és élni akartok,
mert lassan biztos a dolog,
hogy aki hamarabb meghal,
az tovább halott.*

Egy adott ponton túllépve,
a nagyon nem mond semmit.
Kevésnek kevés, de kinek
mi a kevés, és mennyire?

A semmi nincs.
Az égbolt a fejünk fölött
semmit sem jelent,
főleg az űrből.
Az űr semmit sem jelent,
főleg az istenetekből.

Nem mellesleg,
Isten hozott a cégvilág
automatizált berkeiben,
Te is a szerves gép része vagy,
innentől válogasd meg
minden megnyilvánulásod,
és minden szavad, s nem utolsó
sorban, illene általánosan
polkorrekt maradj.
Kilóra add el nyomorult
létedből a heteket,
és csak suhanó számjegyekben
érezz, havonta egyszer,
múló erőt vagy életet.

Légy a részese,
oszd meg a tudásod,
azzá fejlődj aminek akarunk,
és szerezz tapasztalatot,
de szépen kérünk,
tartsd meg magadnak
az összes felesleges gondolatod.
Haszontalan pazarolni a drága időt,
hisz idővel változik minden,
alakul a dolog, csak adj időt neki,
dolgozunk rajta, csak egy kis idő kell,
a helyzet magaslatán vagyunk,
és igyekszünk,
mindent megteszünk azért, hogy

megéljünk.

És irányítsunk,

magunkat
és másokat.

Mindenkit irányítanak.
Péntekre kész lesz.

Péntekre éhen halnak a művészek,
ettől lesz értékesebb minden érdemük,
attól lesz múlásával új és igényes,
ha életében le sem szarták,
vagy nem értették meg.

Egy elfeledett gyöngyszem,
egy újra megtalált újító,
titokzatos mester
a túlvilágról.
Hányok.

Merülj alá
Underground zónákba,
rendezkedj be, az újítók
metaszinusz sorába,
melynek minden pontja
más irányba szalad,
(most fenn, majd lenn
és fordítva)
míg egy közös ponton
egy új irány végül
valahol kiszakad,
majd az is elferdül,
megremeg és szétszakad,
kisemmizettek bélyegzik meg
az eltartottakat, míg azok az
új ideá(l)t óvva hátat tartanak,
és átlagban áltatják maguk,
hogy nem befolyásolnak számjegyek,
és nem létezik kontroll sem,
elvégre akkor szárnyal a madár,
ha így vagy úgy, de szabad,
és néhány tolla is akad.

Sejtek a sajgásban
korcsosodnak napról napra.

De örülj,
még összetartanak,
míg összetartanak.

Ha széthúznak,
nyomj egy százast,
ott ahol a kamerák
nem játszanak,
az orvos köpenyébe,
az asszisztens köpenyébe,
a röntgenes köpenyébe,
hogy abból a retkes
kórteremből még ne
eresszenek atyád közelébe.
(lágy ölére
lágy ölére)

Hát nem látjátok baszki,
mit imádjátok annyira?

Egy világot csinált.
Azt is elbaszta.

Elbaszta.
és magára hagyta.

Hát felvállalom, és az leszek amivé,
édes Sorsom, engem tettél,
szűkös életben, fájdalmas éveken át,
döglődő hordának, csendes vezér.

Ki nem jár együtt a falkával,
mert más csapást járva igazgatja,
nem is tagja talán igazán,
mégis szétesik nélküle a falka.

Sose feledjétek,
csupán néhány tollvonásba kerül
majd egy alkalmatlan napon,
hogy a seggek alatt egy jó adag
puskapor ismét elpattanjon,
és üvöltve rohannak majd az utcákon,
akár hangyák a zivatar előtt,
és én tudni fogom ez volt a jel,
eljött az idő.

Ezen az adott ponton
Hemingway egy jól irányzott
ütéssel betörte az utolsó
embernek is az orrát,
aki azelőtt annál a bizonyos
felfordított asztalnál mert ülni.

Az orrcsont reccsenése
hatásosan zárta le
Fényhozó monológját,
arcán diadalittas mosollyal,
szemében elmebeteg
tűzzel várta a tapsvihart.

És várt.

Igencsak mindenki elkönyvelte,
mert lassan visszaültek az asztalokhoz,
s innentől figyelemre sem méltatták.
Akár a reality sztárok, akiknek megvolt
az a bizonyos percnyi hírnév,
aztán eltűnnek a süllyesztőbe.

Nem tudhatta,
a forradalmak csak addig tartanak mostanában,
míg elég bejegyzés keletkezett róluk,
s le nem cseng a hype.

Már kívül vagyok az ajtón,
gondolom most szállt le
a kedvenc asztalomról,
s már engem keres.
De bekaphatja,
minél több figyelmet kap,
annál jobban elszáll az agya.

Most úgy érzem,
lassan kinövöm a kocsmákat,
és már a zaj is elfelejt itt tartani.
Lassan kinövöm a sötét utcákat,
és már a csönd is elfelejt itt tartani.

Csillagos az ég, és ittam.
Kispált bömbölök az utcán
vontatott részeg akcentussal.

Mindig addig tárulkozok,
amíg kívülállónak érzem magam,
s mintha egy lyukba esnék,
ismét magamba roskadok.

Ahogy végtelenbe nyúlnak az éjek,
már-már fagypontot üt a hőmérséklet,
nyílt tűz mellett dideregtünk,
én és az egóm, a jóindulat még nem ért ide,
várjuk még, az ódon csillagok alatt
lassan felhővé lesz leheletünk.

Van egy enyhe probléma,
nyilall a májam, az vajon jót jelent?
Fogadott Fényhozó a tömbház bejáratánál.

Elismételtem neki még egyszer,
hiába várt,
hozzám sose jöjjön haza.
A májára pedig, talán
fogyasszon articsókát.

Jó éjt,
csendes éjt,
szentséges éjt.

(Mit csináltál hétvégén?
Ültem az inszóban,
ittam,
és agyfaszt írtam.)

* Wer Früher stirbt ist länger tot(2006)

Leave a comment

Filed under Versek