Illés táncparkettje

íme egy fás terület
baltát a tövinek

az ott meg egy ház
inkább lenne parkolóház

szeretném a folyó
érintetlen fele partját
minden nap

magamévá tenni s elmenne
egy sétány is rá ha már ott
tartunk zavar hogy a beton nem
párhuzamos a két partvonalon

állatkertben üvölt az oroszlán
kitenném az erdőbe inkább tán

szeretném hogy a stadionban
nekem éljenezzen a buja tömeg
s szavaim mohón igyák az átadón

annyira szeretem
a múzeumokat

mindet egyesíteném
egy MEGAMÚZEUMBA

annyira szeretem
a színházakat

mindet egyesíteném
egy MEGASZÍNHÁZBA

szeretem a kultúrát

de a színészeket nem
meg a táncosokat sem
meg a zenészeket sem
meg a stábot sem

szeretem az irodalmat

csak a költőket nem
meg az írókat sem
meg a kiadókat sem

befektetni vagy kifektetni

szeretném hogy a könyvtár adja ki
a havilapokat és a könyveket hisz
akkor számba vehetnénk szépen
és eltehetnénk őket a polcra még
idejében anélkül hogy valaha
napvilágot kelljen lássanak

nem értem miért ellenkeznek
egyszerűbb lenne egyetérteni
velem

én szeretem
az embereket

csak ne álljanak az utamba

felszabadítom őket
a munka igája alól
az életüket lekötő
ingóságok és
ingatlanok alól

tőlem szabadon szállhatnak
akár a verebek az égen

létük magasabb fokára
léphetnek netán egy új
blokklakás felső emeletén
vagy akár a szabad ég alatt
míg az idő úgy engedi

néni ha nem akar büntetést
mert nem hordja a maszkot
kültéren a forgalmas helyeken
akkor vegyen szépen egy jegyet

s menjen belül az akvaparkba kérem

én szeretem elrendezni
az olyan dolgokat melyek
nem feltétlenül vannak rosszul
ahogy vannak csak épp nincsenek
tetszésemre nincsenek összhangban
az elveimmel meg az értékrendszeremmel
sincsenek párhuzamban ha például húzunk

egy elméleti vonalat

az én elméleti vonalam

a tettek embere vagyok
először lépek aztán ha
kész majd megindoklom

az esendő halandóknak hogy
én szeretném a városomat
egy szebb helynek látni
ahol kimegyek vasárnap
az utcára és buján mosolyognak
vissza rám mindenfelől a turisták
mert minden csillog és rendezett

élettelenül élő
ideiglenes de
időtlen szerkezet

csend van
hevíti a hüledező
nap az élettelen
betonlapokat

Illés tüzes szekerét
Démosztól kapta
hogy átszelhesse
és átláthassa a kék ég
négy kietlen szegletét

ember figyelj és
add meg magad
add el magad
add át magad

Illés talán felkarol
talán helyet talál
neked a tüzes szekér
olajozott gépezetén

az olaj ég

nyugi
ne ijedj meg
ne kapkodj
fogadd el ha

perzsel

a projekt robog
hidd el én sem így
akartam de így alakult
másképp már nem lehet

a fejlődés kellemetlen
a fejlődés áldozat
a fejlődés embertelen
a fejlődés a jövő érdekében van
a fejlődés nem egy művészi dolog
a fejlődés háborúban van a tradíciókkal

a fejlődés árát meg kell fizetni

a fejlődés nem fogad be mindenkit

a fejlődés pusztít

a fejlődés átalakít

ez a táj most
Illés tancparkettje
Illés táncparrketje parázs
Illés az álmok és áldozat
parazsán ropja a táncot
mihelyt befejezte elhajt
tüzes szekerén
új álmokat kergetve
új áldozatot teremtve

nem volt hely a szekéren
nincs hely a táncparketten
a parázs lassan kialszik

nyomában marad

aki marad.

most sötét van

most sötét van
lakásom pedig börtönömmé vált
napok óta keringek a szobában
fürdőben netán a konyhában
az első néhány hét még el is
telt valahogy de azóta a falak
mintha tépőzárként tapadnának
össze és mind inkább szorítanak

odakinn talán vírusokat sütöget
nyárson az a csalóka sötét tavaszi
nap és a madarak önelégülten
szívatnak a fák sötétséget rügyező
ágairól miközben a természet
vérszínű virágokba borulva
mutat fityiszt nekem nap-nap után

most rohadt sötét van
amikor igazán veszélyesen
akarok élni leviszem a szemetet
a blokk mögé a kukához
ne adj’ isten még hozzá is
érek valamihez vagy lenézek
a blokkal átellenben a körös
partjára megnézni mit csinálnak
a sötét hattyúk húznak netán még
hullámokat a sötét víz felszínére
csak a lócára ne ülj le csak a korlátra
ne merd tenni a kezed láthatatlan
telitalállat lakik ott érintésedre várva

összefutok egy félidegen szomszéddal
mosollyal bólintunk egymásnak és
elkerüljük egymást jó másfél méterre

ilyen az mikor mindenki talán rühes
de

most rohadt sötét van
és néhány ember naponta
elfelejti hogy kell fellélegezni
leragad valahogy a múltban
mint ahogy a legyek szoktak
a ragacsban nyaranta vagy
ahogy az ódon vászon
festékén megtelepszenek
a szobában cikázó porszemek

a vírus csak sokszorozódik
és játékosan tovább cicázik
megvagy
te vagy a macska
egy macska
tíz macska
száz macska
ezer macska
lassan csak macska és macska
cica hopp
cica hopp

bár rohadt sötét van már így is
mégis a festékek közt kutakszik
még a művész úr a játékmester
a teremtő nevezd aminek akarod
de a vantafeketét keresi épp
rátalál és ujjong már keni is rá
az előző rétegre megszállottan
teríti szét a vásznon a lerakódott
tehetetlen porszemeket elfedve
kijavítja a hibákat kiigazítja
hagyja megszáradni majd szépen
bekeretezi és falra emlékül kiaggatja

most rohadt sötét van
most fogy a türelmem
pont most ép most
percről-percre

képtelen vagyok koncentrálni
képtelen vagyok kiír(ta)ni magamból
képtelen vagyok aludni
mert képtelenek az álmok
és képtelen bennük a tükörképem
tiszta szívből rühellem a netflixet
nem találok menedékre a szarkazmusban
az iróniában viccekben vagy a tények
tagadásában még annyira sem jól tudok
mostanában ziháltan lélegezni pánikrohamot
kapni a derült égből és elkeseríteni magam
sorozatosan a számadatok tizpercente történő
kényszeres követésével ahhoz nagyon értek
meghallgatni a semmitmondó nyilatkozatokat
természetemhez hűen kételkedni minden kétértelmű
ostoba mondatban kikutatni az ábrázat pusztájában
és az összefonódó tenyerekben a hüvelykujjak ideges
játékában megbúvó altató hazugságokat

kikapcsolni a tévét
ahhoz értek újabban
és meginni rá egy shotot
értékelni ezt a maroknyi biztonságot
míg részem lehet benne
értéleni hogy mindenki jól van köröttem
és hogy valahogy ez a csalfa élet még
akkor is mozog ha csak otthon ülő
patkány vagyok

sokkal többet nem tehetek
nem vagyok elég bátor hozzá
nem vagyok elég felkészült hozzá
adakozni lehetőségünk szerint
két kézzel kapaszkodni a munka laptopba
eltompítani magam néhány túlórával
megbecsülni amiről máskor szívesen
lemondtam volna átvészelni pszichésen
nem hagyni hogy a kényszerbetegség
még jobban eluralkodjon rajtam

a test még ép a lélek épp ég
a test még ép a lélek még ég
a test még ép a lélek sistereg

most rohadt sötét van
de letelik a szobafogság
kivánszorgunk ebből is talán
kilépünk majd az utcára
talán ránk sem szól majd
a megafon a rendőrautóból
és meg sem állítanak majd
elkérni a formanyomtatványt
saját személyes érdekünkben
és a formanyomtatvány nélkül
nem tudjuk majd mihez
is kezdjünk magunkkal
mert a levegőben szálldogáló
végtelen lehetőségek
teljesen le fognak taglózni

az éjfél hűvös fuvallatába
magas pianínó hangok ékelődnek
baljósan a szomszédból

az éjfél hűvös fuvallátaba
ékelődő vonatrobogás
szabadságát fitogtatja

még egy napot rettegésre
vesztegettem az életemből
a környezetemből folyamatosan
felém áramló információ semmit
sem segít a képzeletemen

ott állunk majd az utcán
bambán és szabadon
teljesen letaglózva
és a képünket sütni fogja
a forró nyári nap talán
vagy a képünkbe fog szemetelni
az a lanyha nyálas nyári eső
és mi csak tovább állunk ott
letaglózva karjaink kitárva
bambán és szabadon

szánk sarkán fityegő
idétlen mosollyal

és semmit sem fogunk
tanulni ebből az egészből
mert túlságosan lefoglal majd
hogy behozzuk a lemaradást
haladjunk ismét előre
eltompítsuk vagy magunkat vagy
éppenséggel a lassan múló múltat

és azoknak kik itt ragadtak
a hónapok rohanásával szintúgy
folytatódik majd tovább
a hátteret pedig ugyanúgy a
sötétség fogja majd eluralni
mert így működik az ember
ahogy a vírus is működik

meló után szalmakrumplit sütök
baratnőm azt konstatálja elment az eszem
benyomok hangosan egy kis indie zenét
dúdolok forgolódok és táncolok
míg az olaj bearanyozza a krumplit
lenyomok még egy shotot
mert még megtehetem
és van még bennem élet

a bamba szabadság messze még
addig is meg kell tanuljam
alaposan mosni kezeimet
elfeledni az emberi gesztusokat
korlátozni élénk képzeletem
beosztani ami még megmaradt
kidobálni elmémből a terveket
akár a kamra sarkából tavasszal
a szemetet csak holnapra koncentrálni
elengedni az illanó heteket és közben
tartani a kapcsolatot ahogy épp lehet

mintapolgárnak lenni azzal
hogy gyáva ember vagyok

bár nincs min csodálkozni
most sötét van.

Amint a sárkányok felperzselik az álmokat (V)

V.

hallom a csendet
közelíteni a távolból,
ereszkedni a domboldalon,
elszállni jóval a siralmas
tömbházak felett, lassan felkarolja,
ölén ringatja az egész fáradt város
összes éjszakai fénylényét, hogy
lelkük végre nyugovóra térhessék.

az akvárium üvegén keresztül
tátott szájjal bámulnak a halak,
ficánkolnak, s szemük forgatják,
jelezve, tudomásul vették haszontalan
jelenlétem, és lemondó beletörődéssel
dögledeznek szép-szótlan tovább.

hagyom, hogy szenvedjenek,
hagyom, hogy a természet
kegyetlenül végezze dolgát,
miközben az ötvenedik internetes
fórumon keresek kétes megoldást,

felénk egyelőre csak azt írják:
a láthatatlan ellenséget csak akkor lehet
kiírtani, ha következetesen ki sikerül
iktatni minden egyes utolsó hordozóját.

nem tudom megjelölni a hordozókat,
számomra mindegyik csak áldozat,

a csend lassan átölel,
a halak katonás sorban
az akvárium üvege mellé
telepszenek, most mind
mozdulatlan, és néz.

ezzel úgy látom,
mind tisztában vagyunk.

nincs szívem sárkánynak lenni.
tétlenségem halált szül.

Amint a sárkányok felperzselik az álmokat (III – IV)

III.

ezért inkább a kávésbögrés
sztorival untatom, meg azzal,
amiről a zacc beszélt az alján,
tesó, életemre esküszöm,
be nem állt a szája.

mind jóslatokat akart
rám tukmálni, pedig
az agyhalott látomasait
a franc se kéri, se kívánja.

arról akart mesélni,
ahogy a forró fekete lötty,
melyet magamba toltam,
átjárja testemet és életet
lehel belém, és ez
igazából egy allegória,

hisz az ő őrölt
testnedvét iszom,
ezért a kávé megváltás,
és ő a megváltó,

én mondtam neki,
én csak lehúzom,
hogy ne aludjak el,
s nem kéne ezt a dolgot
ennyire túlspilázni,

én nem kívánok mást,
minthogy hallgasson,
és ne várja el tőlem,
hogy én leszek az
aki meghallgatja ezen
a borongós reggelen,

csak hallgasson szépen,
míg felemésztem
morzsolt testének átázott nedveit,
s ne képzelje, hogy ezzel az ürüggyel
már meg is válthatja az életem,

a lárva közben elmászott,
a kis szarházi meg sem
várta a történet végét,
a nyílt sebből most vér ömlik,
el kellett volna tapossam,
vagy oda kellett volna adjam
a nagy póknak, mely most is
lomhán moccan egyet a sarokban.

most jövök rá,
ez már a harmadik gyöngyszem
a fűzéren, és a sárkányoknak
még mindég se híre, se hamva.

Itt a gyöngyök is rohadnak.

IV.

ezt eredetileg egy olyan
könnyed valaminek szerettem
volna összehozni, mely által
kellő mód éreztetem amint

szívemből szivárványként szitálva
szóródik szerteszét a szeretet,

miközben neked

sárkányok kelnek életre
a szemedből, és instant
apokalipszist imádkoznak
maguk köré, apró tűzköpeteket
eregetve világnak a még
zöldellő pázsiton.

tudod,
újfent tavasz lesz,
újra beállnak a változások,
először rügyeznek a fák
aztán eresztenek néhány
túlértékelt múlandó virágot,
a szirmok hulltával majd
szépen elkényelmesednek,
először csak jelzik, majd kimondják,
te édes levegős szellő, nincs
többé szükségünk rád,
s mielőtt elhullanának a levelek,
választhatsz magadnak jövőt,
elmész netán, vagy folyton elutazol,
ez már a te egyéni döntésed.

ebben egyedül vagy.

álmaimban minden,
amit állítólag felépítettem,
lassan, de annál biztosabban,
szertefoszlik, vagy tönkre megy.

(az álmok csak néha válnak
valóra, néhány ironikus
fordulat kellemetlen múltával,
és mindig csak azok,
melyeknek jobb lett volna
az agy rejtekeiben ragadniuk)

közben múlik a tavasz,
a cicamicák a kertben
fetrengve napfényfürödnek

a kerekeknek közben
feltétlen forogniuk kell,
a fogak kapcsolódnak, nyikorognak,
a szerkezet meg nem akadhat,
a szerkezet ki nem száradhat,
nem gyűjtheti magába a port,
a teret légmentesen kell tartani,
ennek a mekanikus életciklusnak
motiváció hiányában is fenn illene
tartania önmagát, a szimbiózis
életben tartja a megfelelően
kiegyensúlyozott terráriumokat.
minden történés egy folyamat vége,
és egyben egy folyamat kezdete.
ez a korlátolt történelem
mind újraírja önmagát,
ellenállók, forradalmárok,
stagnáló szakaszok,
behódolók, zsarnokok…

csak ülök itt,
az agyam véletlen
gondolatok sorozata
között ugrándozik,
egy recept, egy shot abszint,
egy meccse eredménye,
egy vers, egy világmegváltó klisé,
kissé már unok várni rájuk,

a sárkányok nem tudom
mi a tökömet csinálnak,
talán valahol kokszot szívtak,
és már beálltak mint az állat,
megint felperzselnek valamit
maguk körül, s csak szállnak
a jóégbe tovább, magasról
szarnak a videófelvételekre,
míg alá nem hullanak,
az összeomlás után,
és másnap délig teljesen
használhatatlanok lesznek..
addig fogok itt ülni,
vagy valami ilyesmi.

lehet leültek ők is valahol útközben
késő ódákat zengeni halott emberekről,

akiknek sajnos már úgyis mindegy.

magasról szarnak rám is,
kezemben kényelmesen
izzad és rohad a névtábla.

És várom mi (nem) lesz.

Amint a sárkányok felperzselik az álmokat (II)

II.

figyelem amint a nagy pók
lomhán moccan a sarokban.

figyelem, amott a nagy pók
lomhám moccan a sarokban

és áldozatára egy utolsó
kör hálót teker, majd szívni
kezdi, mint licis faszagyerek
élete első néhány Long Island-je
után a másnapot.

egy baszott nagy
szarvasbogár lárva
kandikál ki az élő sebből
a bal tenyerem közepén,
és értetlenül forgolódik,
nem tudja, hogy is nőtt
ő oda, viszont látszik rajta,
fél elhagyni a vérnyirkos
seb nyújtotta kényelmet.
megrőkönyödve bámulom,
tudom, ki illene húzzam,
el kellene tapossam,
vagy oda illene adjam a
nagy póknak, mely lomhán
moccan a sarokban,

de vonakodok az ölés gondolatától,
mert már nem érzem a fájdalmat.

a sárkányok elfoglaltak,
befészkelték maguk,
és tojnak (jönni).

Amint a sárkányok felperzselik az álmokat

I.

a bogarak újabb életciklust írnak,
és igazából minden jól működik,
de sajnos így nem mehet tovább,
a bogarak újabb életciklust írnak.

az életciklus újabb bogarakat ír.

nem érzem magam
különösebben jól
ebben a bőrben sem,
de levedleni sem tudom,
nem vagyok kabóca.

Babóca,
épp ezért egy ilyen
olcsó rímmel indítok,
jobbra már nem futja.

szekrényeket igyekeztem összerakni
éjjel négykor, kész kellett volna legyek
kábé hajnal hasadására, de nem haladtam sehova,
mert az éjjeli üvöltő folyton azzal a félig nyitva
felejtett ajtóval perlekedett a folyosón.

aztán felém fordult, és azt mondta,
én ismerem a gyengeséged,
és ismerem a fájdalmad,
én lemásolom,
hogy még jobban kiismerjelek,
majd ráordítom őket erre a kitárt
ajtóra, hogy szabad utat nyerjenek
maguknak, te pedig felszabadulj.

és ezt nem azért csinálom,
mert olyan kedves volnék,
hanem azért, mert rettenetesen
elvagy ott a fejedben, én pedig
nem tudom kibontani a
jutalomfalatkákat a zacsiból.

helló,
térj már magadhoz,
az isten szerelmére.
már lőttek a ciklus
első versének,
és a sárkányok
még sehol sincsenek.

Napraforgók

az elnyúló sorok mindszentje vagyok
homályos vonásokká rovom át értetek
a környezetet mely egyedül csak legbelül
rejtőzhet és mind másként vetítjük a világra

sietve szőtt képekbe vaskos
kiforratlan vonásokkal
a suttogó hangok mögött
a leugró fülek dallamainak tövében
a naplementék hullámai után az
elforduló napraforgók tengereit
szegélyező városok sötétjét sárgásan
átizzó petróleumlámpák által vetett
árnyékokban olvadó abszintgőzben
roskadozó lakás padlóján a szétjárt
bakancs bújtatta rozoga ágy alól
leselkedő vörösesen izzó szemekben
viszolyognak visongva a gyermekek

a forma számomra
értelmet nyer
bár ne gátolna benne

a láthatatlan lény
csak néha szól hozzám
és vesztemet kívánja

eleinte ritkán szólalt meg
és érdektelen dolgokról
motyogott idővel azonban
egyre modortalanabbá vált

leginkább olyankor beszél
hozzám amikor egyedül vagyok
és rengeteget vagyok egyedül
csak az erős vonások gyors és
következetes sorozata tereli el
figyelmem és rekeszti ki ideiglen

ilyenkor a jövőnek színezem
kellemesebbé a jelent
és a múlandó dolgok kis
szerencsével állandóvá válnak

a Hang szól hozzám
elmém hasítja mellkasom
tőrrel szúrja összezavar
elnyeli emlékezetem
majd világgá ereszt

akiket hívogat
még nem születtek meg
akikhez szólok
még nem születtek meg

a fekete massza lomhán
ereszkedik a színpompás tájra
elfedvén a színcsóvák morajlását

a gyökerek szövetkeznek köröttem
körbeöltenek és fojtogatnak
a kép elsuhan előttem míg ujjaim
meddőn görcsölnek az eszköz után

csak akkor maradok
ha engedik hogy alkossak
máshoz úgysem értek

nem emlékszem pontosan
mi történt fel sem próbálom
idézni úgysem értheted
te csak ne moccanj
ha akarsz épp beszélhetsz

nekem

nincs semmim,
ha ennyin múlik
fél fülem a tied

hangom útján
hogy visszatalálj

akár gyomrom
is átlövöm hogy
átláss rajtam

véremmel körvonalazlak
hiszen az alkotás áldozat

ne fordíts hátat

maradj

(az örökkévalóság kapujában)

Árnyoldal IV.

kislány vigyázz

ha belépsz a lépcsőházba
ha felmész a másodikra
ha megvárod míg az ajtó tágra nyílik
ha belépsz abba az apartmanba
ha helyet foglalsz a szófán
ha viszonozod a mosolyát
ha elfogadod azt a pohár bort
ha magadba szívod a bókokkal
ha hagyod hogy megérintsen

bánni fogod
ha akarod
ha nem.

Karácsony negyvenöt napja (IX-XII)

IX. Au contraire

a tökéletes elméleti lelkeknek való.
a csillogás egyszerű elméknek való

legyen nyers erő, mely magával ragad,
illenek és kellenek a mellényúlások is,
minden jel görbéjének van mélypontja
és tetőpontja, éld hát át a frekvenciát,
érezd, ahogy rezonál, átalakítja a lelked,
netán kényelmetlenné tesz, képzeld magad olyan
helyzetbe amilyennek még nem voltál részese,
tanulj belőle anélkül, hogy át kelljen élned,
bár összejön talán, mégis hamiskás,
a megismerés a nyers erő hibáiban rejlik,
a nagyság a zabolátlan képzelet rejtekeiben gubbaszt,
a jelek váltakozásából leszűrődő hangjegyek
közötti rövid szünetekbe tömörül
egy generáció kimondatlan fájdalma,

a tökéletes elméleti lelkeknek való.
a csillogás egyszerű elméknek való.

X. Végül ember marad

nem az a dolgom
feltétlenül ebben a világban,
hogy másokat megváltsak,
hanem, hogy éljek és reméljek,
legjobb belátásom szerint.

XI. Akkor is a csillagos ég a határ

hol az éjszakák nappalokba gabalyodnak
mindent szinten tart az erők egyensúlya
ott, ahol bár minden statikusnak tetsszen,
mégsem marad egy porszem sem helyben,
ott négy lába, kurta farka, és két szarva
segítségével hét csillagot köt össze
az idők kezdete óta egy kecske,
torka szakadtából csillagködöt
mekegve az üres végtelenbe,
teste merev feszület,
a vándorcsillagoktól nyújtva
könnyei az űrbe hullnak,
és üstökösökké lesznek,
az erő fékezi a teret,
mégis szétszélednek,

ha eme ködöt mekegő kecske
hátán végtelennyit tétovázol
mikor tenyered meghinti
egy üstökös pora, vágyaid
talán a tétlen éjszakákkal
a mihaszna nappalokkal
s a kecske szenvedésével
virágkoszorúba fonódnak,

a táguló űrben akkor
sem lesz végkimenetel.

XII. A ló túloldala

– Várod már kluzsnapocskát?
– Mint disznó a vágóhidat.
– Gondolj arra, hogy találkozol velem.
– Az még rendben,
csak ne essünk át a ló túloldalára
mert akkor a ló másik oldalán találjuk magunk,
és nem férünk visszajönni a lótól.

a hátulja rúg és ereget,
az eleje fújtat és harap,
a közepe meg túl magas,
alatta pedig isten mentsen.

– Ez egy ilyen történet, tesó.

Karácsony negyvenöt napja (V-VIII)

V. Vad bujkál a vadonban

várj
amíg lépni kell
és akkor lépj
teljes erődből.

várj
amíg érezni lehet
és akkor érezz
teljes lendülettel.

nem ugorj vágyra
más szavára
a szív szólítására
más naivitására.

irányítsd
az ösztönből feszülő
izmok minden egyes
váratlan mozzanatát.

várj
mikor félre kell hogy állj
engedj nyugodtan teret
hogy más vihesse tovább.

ne bánd
az utolsó naplementét
ne lásd bár mit
jósol a holnap
a reggeli kávé
kialvatlan gőzében.

hallgasd
amint más mond
feje felett imát.

fogyaszd el
a beláthatatlan beálltát
roppanjon bár tested
többé ne keress magad
helyett más tettest.

nézzenek bár semmibe
kívülről átlátsz a rácson
mint szabad vad észrevétlen
figyeled a többit a láncon.

VI. Megszületik a megváltás

karácsonyra általában felgyűlnek a dolgok,
az egyének pedig sötét lényeket tárnak fel,
végig ott szorongatták őket, lelkükben legbelül,
és markáns kegyetlenséggel eresztik
ezeket a torzókat a körülöttük lévőkre,
az éhező csonkok pedig szétszélednek,
(el)fogyasztanak majd (meg)emésztenek,
leordítják a csillagot a bölcsek elől
az ég legtetejéről, lehűtik és megrágják,

te szent szűz,
innen tényleg csak megváltás esedékes,
épp ezert talál annyira, talán szíven,
ha van még olyan,
így vagy úgy.

VII. Elefánt a porcelánboltban

de elefánt van
a porcelánboltban
és feneke a legdrágább
porcelán tányér
szélét súrolja,
miközbe rémülten
egyensúlyoz a kijárat felé.

az eladónőnek a töke kivan,
ezért megböki.
az életéből, a melójából,
a kasszagép hangjából,
a sok drága piperkőc kuncsaftból,
meg a sok faszom pipere porcelánból,
undorodik a pénz mocskos műanyag szagától,
megböki még egyszer.

az elefánt felriad, feldönt egy teáskannát,
az eltör még két tányért, majd kényelmesen
legurul az asztalról, és bődületeset csörren amint
szilánkokra törik, és szétterül az ódon parketten.

az elefánt elvörösödik és fogadkozik,
megtéríti a kárt, pedig nem engedi meg magának,
szégyenében mégis rátromfol egy kisebb szett
villeroy & boch-al a pénzből, melyet
tájföldön gyűjtött work ‘n travel-el,
még egy sort sajnálkozik,
mutogat és sóhajtozik,
majd sietve távozik.

más nem történik aznap,
és másnap sem.

most egy megfelelő ókori
elefántos motívumot keresek
a következő szakaszhoz,
de hannibálhoz nem akarok nyúlni,
mert tartok a karmától,
szóval ez most ennyi.

szombat délelőtt,
más tér, más városban,
más kötetet olvasok,
egy másik teraszon,

csak a bevett szokás,
csak a jégerkóla állandó.

a telóban telik a memó,
a dolgok nagyító alá kerülnek,
és elefántoknak tűnnek,

ahogy a legkisebb zaj
is zavarni képes a fület,
mire a teljes csend már
kellően kiélezte azt.

egy különösen szép lány foglal
helyet a mellettem lévő asztalnál,
pedig még sok asztal van a teraszon,
és néha felém tekint a szeme sarkából,
és bóklássza, hol az arcom, hol a kötet fedelét,
és tényleg nem értem miért,

egy unottan kopaszodó, rendezetlenül szakállas,
enyhén kerekded, emiatt kimondottan morcos, hipszter
délben iszik (mert megteheti), és köteteken kételkedik
egy kocsma melegített teraszának legeldugottabb sarkában,

őszintén még én sem néznék magamra,

mindenesetre, bóknak veszem,
és úgy csinálok,
mintha észre se venném.

otthon lassan várnak rám,

de előtte még megcsúszik
egy csutkán a szarvas, és legurul,
hazaér tájföldről az a bizonyos elefánt,
de elfelejtett valami biszbasz ajándékot venni,
ezért benyit valami ócsér kínai cucc után kutakodva
a lehető legpuccosabb porcelánboltba.

Persze fingja se volt.

VIII. Jobb emberré válni

a haldokló fenyőfák illata
túlvilágít az illanó ünnepeken,
és egy új év felé mutat utat,
melynek kezdetén új álmokkal
áltatják maguk azok, kik hiszik
és vallják még, hogy túl képesek
nőni vagy lépni minden hiányukon,
ezért fogadkoznak és fogadalmat tesznek,
ebben az évben is majd sanyargatják maguk
kellőképp, minden egyes áldott napon,

hogy felettük többé
ne mondjanak ítéletet
akiknek a véleménye
úgysem számít.

Karácsony negyvenöt napja (I-IV)

elegem van a másfél hónapos karácsonyokból.

pedig odavagyok
a haldokló fenyőfák
markáns illatáért.

I. Szelfi

éjfélkor az utcán botorkálva vén penész
tompa szaga csap orron, a járdát szegélyező
szellőzők poros nyílásai köhögik a levegőbe,

a szag gyermekkoromba repít vissza,
és hirtelen azon elmélkedem, bizony
ennek a városnak is titkai vannak,
az elfeledett alagsorok nyirkos téglafalai
között tartja elzárva őket. a házak alatt
rejlő dohos sötétben titkok várják,
hogy újra napfényt lássanak,
mindhiába,
nap-nap után.

– Az a szerencséje, ez az egy van belőle,
ha lenne még vagy nyolc, akkor már
rég túl lennénk rajta. – szólal meg mellettem a bűntárs.

– Ugyan már, ez még csak az út fele,
maga a folyamat, amely ide vezetett
nem is volt olyan rossz, ugye?
Társaságban szenvedni nem is olyan kellemetlen.

a lámpa vörös,
az átjárónál toporgunk.
nem is tudom miért, az út üres.
összenézünk, és hallgatunk.
a legrosszabb az egészben,
hogy belül mindketten üvöltünk.

barátaim azt mondják,
el kell engedni, lehet
hallgatnom illene rájuk,
de nem tudom elfogadni,
hogy a tegnap üvöltő farkas
ma rozsdás kipufogócső
egy komcsi MZ hátsó fertályán.

egyszer biztos meg fogom bánni.
a kerekek azonban forognak,
nincs mit tenni,
a zenére táncolni kell.

zöld.

– Úú, toljunk egy szelfit a nagy világító biszbasz alatt,
hogy mi is trendik legyünk.
– Leszarom, toljuk.

II. Pötyög a telefon

ahogy telnek az évek, a kép egyre szárad,
repedezik, a festék néhol pereg,
a vászon szűkül alattunk,
az elvárások egyre nyomasztóbbak,
a megkötések egyre fojtóbbak,
a kilátások egyre kilátástalanabbak,

pötyög az a szar,
hol is tartottam,
egyre pötyög az a szar,

ne írj már annyit,
az isten szerelmére,
veled ellentétben
velem dolgok történnek,
érted,
nap mint nap
kapar az agy,
egy filozófiai dilemmában élek,
és magamra kell koncentráljak,
hogy túl tudjak lépni a hiányosságaimon,
és jobb emberré tudjak válni,
de ha mind pötyögsz,
kizökkentesz a gondolatmenetemből,
és meg sem nézem, mert
akkor látni fogod, hogy láttam,
és akkor mind kell majd magyarázzam,
és sunyi kibúvókat találni, mert ha
a szemedbe vágom, hogy nincs
sem időm, sem kedvem veled találkozni,
akkor megharagszol, én pedig egy modern
ember egyedi modellje vagyok alapjáraton,
ebből kifolyólag képtelen vagyok elviselni,
ha valaki haragszik rám.

szóval,
hol is tartottam, ja,
a kilátások egyre kilátástalanabbak..

III. Az igazi altruista

ismét olyan fagyos idők járnak,
egy igazi altruistának fagyállót kell
itatnia egy vén kutyával az isten
háta mögötti utca egyik kietlen sarkában.

a kutyám nem húzta ki a másnapot,

ezért van az,
hogy a kutyákat
emberszámba veszem,
az embereket meg
nem feltétlenül.

a kutyából hiányzik a rosszindulat.

végszónak talán még annyit,
a végén mindenki azt issza meg,
amit másokkal megitat.

IV. Vérilleték

a vér nem válik vízzé,
de a víz borrá válik,
főleg itt a vadkeleten,
a víz pálinkává is válik,
az is itt, a vadkeleten.

egy szem fedőt
minden szemét ember
minden vak szemére,
a homlokára, elfedni
a harmadik szemét,
kihívni a térre vakon
parádézni az összes ügyeletest,
a nagy napokon illik, hogy
vesszenek a szerencsétlenek,
és igyekezni kell, kérem,
többet láttatni mint ami létezik,
pedig több is létezhet a láthatónál,
látogatók egy lelátón éljeneznek
a tó partján, felvágni kell, az ereket is,
vérrel mázolni be a fehér hattyúkat,
vért keverni a vízmolekulák közé,
vérrel tölteni fel a fulladozó
föld tátogó repedéseit,
térdre rogyni,
megcsókolni,
odasúgni
a vérvörös fűszálaknak,
másé már úgysem lesztek.

a pulpituson ráeszmélnek,
rengeteg vér vész kárba,
mércére van szükség,
és határküszöbök intervallumára,
mely az adott problémát
megoldja, forradalmasítja,
korlátozza, és kontrollálja,
a fáradhatatlan munka,
a sietség, átalvatlan éjszakák,
meg a sok gyors intézkedés
gyökeres eredményeként
még az éj leple alatt lép,
és patakzani kezd a büdzsébe,
a literre mért vérilleték.

A második felvonás

A szél a levelekből épp
a levegőben sárkányt ereget,
míg a naplemente izzó láva
módjára borul rá a horizont
ívét cifrázó, unottan elsötétülő
épületsor impozáns vonulatára.

Tudod,
úgy érzem a város
olyan sietve szomorú
nappal,
éjjel pedig
kihalt és kietlen,
talán csak azok a színes
századfordulós épületek
tartják még benne a lelket.

Nappal a sietség ledarál,
úgy feszíti mellkasod,
már alig kapsz levegőt,
kapkodsz, hisz érzékeid
folyton veszélyt jeleznek,
attól pedig még iszonyúbb lesz,
ha körbe-körbe kutakodsz,
akár egy vizsla a vaddisznó után,
de csak emberek mocorognak körötted,
minden adott irányba,
minden adott irányból,
de igazából biztonságban vagy,
nincs ott semmi.

A semmi veszélyes.
A semmi leselkedik rád.
A semmi akkor kap el,
amikor egyedül vagy,
kétes a következő lépés,
vagy ködösek a kilátások.

Az este átmeneti ívfényeiben
én is otthonra találok, illanóak,
akár az egész elhagyatott élet,
a hűlő levegő nyers illatába
burkolózva ébredezik a lélek.

A Körös partján ülök, nézem,
amint az a különc hattyú pár
a parthoz úszik átellenben,
tetszeleg a járókelőknek,
majd képért cserébe kéreget,
miközben a halak buborékokat
köpködnek időnként a mélyből,
amint az eltévedt albínó kacsa
a többinek torka szakadtából dirigál,
míg a karcsú gém kecsesen lépked,
türelmesen kivár,
aztán hirtelen csőre tőrré válik,
és lecsap a víz alá,
vagy ahogy az a kis sirály
ügyetlenkedik a víz felett,
halat fog, elejti,
s akár egy vadászgép,
csap egy gyors kört, és mérgében
ismét akcióba lendül,
mindeközben az öreg zenész
Guns N’ Roses-t énekel a híd
szájánál zenei aláfestésként
azoknak, akiket épp odafestett
ez a bohém, feslett sors.

Elbukik ez a nap is lassan,
egy tücsök elégikusan ciripel,
míg a vízegyengető szellő játékosan
végigsimítja a szomorú fűzek
melankolikusan lóbálódzó lombkoronáit
még egyszer, talán utoljára.

Egy halász telepszik le
tőlem nem messze, s azt mondja,
neki is ez a kedvenc helye,
hisz olyan jó rálátás nyílik
amint a híd mentén alábukik a Nap,
s közbe még a fejesek is harapnak.

És fejest fog,
visszaengedi,
majd azt magyarázza,
csak a kapás
érzésére van szüksége,
a pucolás csak nyűg lenne.

Az utóbbi időben megnyugtat
figyelnem amint a folyó
komótosan átcaplat a városon,
mint egy sokat látott öreg,
a naplemente irányába,
és amint elfolyik,
mintha azt dörmögné a bajsza alatt:
csesszétek meg mind,
már éltem ezeknél szebb napokat
valamelyik századfordulón.

Céltalanul körbe gyalogolok
még egyszer a Garasos híd
és a Baross híd között,
érzem amint fokozatosan
elszürkül a város, csak a csevejek
szállnak a sötétségből előbújó
csillagok fülébe, a víz felé nyúló
éttermek csillogó teraszairól,
miközben a múló Hold gondos
bába módjára fogja ölére
az ég négy siránkozó sarkát.

Mire hazaérek, barátnőm
már a nappaliban szundikál,
majd rámpirít,
mert sokáig voltam
vagy csak felkeltettem,
ő sem biztos benne,
annyit mondok, így vett el,
ebben ő is bizonyos,
de mégsem biztos benne,
aztán a macska vonul elő
a poggyászból, ásít,
gyurma módjára nyúlik,
és elnyúlik a szőnyegen,
majd rámpirít,
hisz sokáig voltam,
és csemegét követel,
hisz kárpótolni kell
az elmaradt játszmát,
a kimaradt köröket a nappaliban,
s miután a csemegét felfalta,
fejét hirtelen megingatja,
tágulnak a pupillák,
s lesbe áll,
körmét aggatja a szőnyegen,
jelezve, vegyem fel a kesztyűt,
indul a második felvonás.

más minden de semmi más (III)

III.

féreg a fejben
vakszemmel gurigázik
akár egy csapdába esett
vad remegve kör-köröz
zsigerből keresve magának

kiutat

végül megpattan a bőr
beszűrődik egy fényfoszlány
most kell cseppet feszíteni
és a világ kiterül és kitárul

engedd szabadon
hisz megígérte
nem fogja neked
meghálálni

újabban tiszteletre
méltó dolog az olyan
ígéret melyet még
be is lehet tartani.

Degradál

a kocka fordul
a kocka pörög
a kocka el van vetve
ha a kocka el van vetve
akkor ha eleget esik
a kockából majd új kockák
nőnek ki tavasszal és
a nyár végére felemésztik
aztán kitelel a többi kocka
szépen begubóznak a földbe
és új kockák nőnek ki belőlük
egy másik tavasszal
ésígytovább

így a végére kibaszott sok
kocka lesz de annyi biztos
sem a világnak
sem a kockának
nincs szüksége rád ahhoz
hogy végezhesse a dolgát

mindeközben októberben
általában fejek hullanak
és novemberben új fejek
veszik át hűlt helyüket

mosolyogj
és kételkedj
mást úgysem tehetsz

decemberre nem tudjuk
hova vetül még a dolog
de karácsonykor ünnepelni kell
újévkor pedig ujjongani illik

közbe
ha marad időd
mosolyogj és kételkedj

várd be a holnapot
de ne kívánd hogy elteljen a ma
kettő között éjfél tájékán lebeg az ima
a szellem kiszáll a testből és álmokkal játszik
6 óra bulika után visszatér mindennapos gúnyájába
és érzi hogy minden egyes visszabújástól
egyre jobban elnyűvődik
és egyre jobban feszít
és egyre érdesebb ahogy a bőr súrolja
mint latexbaba egy amszterdami kirakatban

a rejtett bugyrokban
ahova még a fény is épphogy
csak futtában futtatva ér el
ahol a rózsaszín megfelel
a kéknek pedig farka van
ott pulzál az élet
és ponttá zsugorodik
majd szétlövi a sűrűsége
és hirtelen kitágul
majd ponttá zsugorodik
hisz túl ritkává vált és
légies formáját megnyomorítja
a kívülről körbeölelő nyomás
és lehetetlen kontrollálni
vagy meghatározni lényegét
vagy mivoltát
már tágul is
de zsugorodik
és tágul
de zsugorodik
és teljesen elment
a maradék esze

te csak
légy türelmes
élvezd
és várj
ésígytovább

akár azt is megünnepelhetnéd
közben ha már itt tartunk
hogy még egy év eltelt
az életedből és talán egyre
rövidebb az út és egyre
közelebb a kiút (ha még hiszel benne)
az alagút pedig talán beomlik
de még épp elég fény
szűrődik be éppen ott valahol
a végében pislákol és ösztökél
és a tájéka talán már romos
amint feléje haladsz
talán a kavicsok
talán a kövek
talán a téglák
talán a beton darabok
a vasillesztékek kiálló élei
a slag repedéseinek érdes szélei
törik a talpadat és
a fájdalom kellemes
mert biztos vagy benne
hamarosan vége lesz
de akárhogy is közelítenéd
a fájdalom megmarad
de a fény ugyanolyan messze
mert egy istentelen végtelen
és ha patakokban ömlik a vér
a talpadból és ha mérgedben
az alagút falán szétcseszed a saját fejed
akkor sem éred el

szerintem ne is siess annyira
mert semmi értelme
csak menjél szépen és lesz valahogy
csak a kasszásokkal vesszél kategorikusan
össze minden egyes adandó alkalommal
akkor megkapod amit akarsz

talpad alatt egy patkány
teste élettelenül nyekken
és kukacokat lő szájából
amint súlyod hatására kimeredt
testének merev bordái gondosan
és célirányosan szétreccsennek

a kukacok pedig keresnek
egy nyirkos sarkot
ott cukira begubóznak
majd ha elunják a skatulyát
akkor majd szépen szárnyakat
eresztenek elszállnak a fény felé
és baszdmeg képzeld
még meg is találják

hisz nőni kell
és az ég a határ
hol széltében hol hosszában
és fel kell meg kell és el kell szállni
világot illik bizony látni
és felejteni kell
míg bokád a beláthatatlan
kezek meg nem fogják
és vissza nem rántanak

nem csak úgy megy ez
az elszállósdi hogy csak
úgy elszállunk innen
céltalanul összevissza
mert
ha biza valakivel együtt
elszáll a patkányból a lét
valakinek át kell vennie
a patkány hűlt helyét

kérem
itt mindennek és mindenkinek
oka
célja
és feladata van
a feladatot meg kell oldani
a célt el illenék érni
és az okot addigra jó volna megtalálni
ha mindez meg is lenne
akkor pedig új feladatot kell kérni
és nem szabad senkitől segítséget
sem tarhálni sem várni
és segget sem illik nyalni
itt kérem hinni kell
itt kérem érezni kell
tudni és csinálni

addigra is holnap virrad
és talán ugyanolyan holnap lesz
addigra pedig a holnap ma lesz
a ma pedig ki hinné de tegnap

semmi értelme behatárolni
miközben rohan az idő
és stagnál az élet
mind egybefolyik
hol a cigi sercen
hol a filter
főleg ha nem vagy magadnál
teljesen baszkikám
és fordítva gyújtod meg

akármi is légy és bármit is csinálj
ha elhiszed hogy sikeres vagy
valahol útközben elér a lehetetlen
és már a ma sem lesz biztos magában
állítólag telnek a percek
lépteik hallatszanak
és a háló minden egyes
lépéstől megfeszül és beremeg
és közben a ma zümmög mint egy
csapdába esett légy a sarokban
zavaró ahogy vergődik és a szárnya
mind feszíti azt a márkás hálót
melyet láthatatlan erők
és fogalmak kérésére
a percek kerítenek köréje
és ha elszakítja akkor beperlik
pedig már mondva volt
hogy a ma még bábkorából
kurvára utálja ha beskatulyázzák
és mindenki besorolja
de senki sem tudja micsoda
egyeseknek áldozat
egyeseknek befektetés
egyeseknek erőforrás
ő most ennyi lenne
de aztán gondol egyet
ledobja szárnyait
karokat ereszt
igyekszik a szálakat
magáról önerőből lefejteni
(azok a bicepszek kérem)

a percek közben összeállnak
és íme eljött az idő és idő van
és az idő olyan
mint egy baszott nagy pók
én szeretem a pókokat
de ez valahogy tényleg undorító
és a ma vergődésére kontrázva moccan
és rohadtul idegesítő
mert az a kurva idő is ADHDban szenved
és nem képes 1 percig sem
megülni a seggén
de mégsem csinál igazán semmit
csak ott toporog
remeg tőle a háló
aztán húz egy cseppet néha egy-egy szálon
és várja hogy a ma végre megfojtsa magát
a ma meg ott vergődik és vergődik
lődd már főbe
valaki lője már főbe az isten szerelmére
mert már nem bírom nézni ezt az egész
istenverte hercehurcát ahogy ott
zihál
remeg a teste
kifordul a szeme
és habos a szája
és kezein az ujjak olyan
idétlen formákba görnyednek

csak nyugalom
mosolyogj és kételkedj
ésígytovább

aztán váratlanul vége.

és itt tényleg vége kéne legyen
de nem lehet ezt a dolgot
kérdések nélkül hagyni
főleg mert ennek az előző
maszlagnak kérlek

se eleje se vége
se katarzisa
se értelme

most tényleg én hallgassak?

TE NEM MONDOD MEG NEKEM
HOGY MIT CSINÁLJAK

szóval

amikor vége
az idő tényleg leáll
és ha leáll
a pillanat végtelen?

és pont annak a pillanatnak
a végtelen mivolta
kinek válik hasznára?

azt mondanám
amikor az időm leáll
szörnyű érzés lesz
hogy a szemszögemből
a te időd végtelenné válik
bár tudom
nem fogok érezni semmit
mert nem lesz időm rá

aztán valamikor te sem
leszel képes érezni semmit
mert mások ideje végtelenné válik
és azon a stagnáló pillanaton kívül
neked sem marad semmid
nem marad időd rá

és így tovább.

más minden de semmi más (II)

II.

a problémákra visszatérve

az öreg egy lócán ül
az utc’ajtó mellett
jobban érzi mint forog
a világ és lépked az idő
onnan szól utánunk és azt mondja

mindenkit más szándék vezérel
a jóindulatot sem osztogatják
minden sarkon két kézzel

majd azt mondja

ne menjenek tovább arra
mert az utca végénél
már másé a rét
ott kezdődik a puszta
és más gazak lakják
és tövig rágja a nyáj
és nem kell meglepődni
ha a bokorból egy fura
szempár tekint vissza rád
ott nincsenek vércsék
hanem a héja bontja
ki héjából amott az ürgét

és a puszta legelő leges-legközepén
egy seregély lóg egy madzagon
az egyszem körtefáról és lassan
fordul körbe akár az égen a nap
nincs is a fán gyümölcs de el kell
ijeszteni a lakomázó palimadarakat

mert a négy égtájon
még mindig veszekszik
a négy subás juhász

az egyik épp hallgat
a másik most szájal
a harmadik ökölbe szorított kézzel
várja az lerendezés pillanatát
míg a negyedik csitítani igyekszik
ezt az eszeveszett bandát

mondom maguknak
ne menjenek túl az utcán
azok ott annyira oda meg
vissza vannak odaát
hogy persze mind seggrészeg
és egyik sem figyeli vagy fékezi
azt a sok csatkos juhászkutyát.