1.
Gyere tündérem,
Mondj értem egy imát,
Kérj nekem csendes álmot,
s gyors pusztulást.
Hajnali négykor,
fekete éj alatt
fekete szívem
ne rójon többé
kietlen utakat,
s tűnjön el örökre a kérdés…
mit…
mi okból,
mikor,
s miért?
Kutyák vesznek körbe,
szerenáddal vicsorognak,
elunják maguk,
mint eb a szarát
ők is otthagynak…
lassú eső csapkodni kezd,
ha akarom-ha nem
lassan vasárnap ez…
lehetne hétfő…
lehetne kedd…
úgyis mindegy volna,
korán vagy későn kelek,
ugyanaz a reggeli óda,
keserédes kérdés,
mely szemhéjam alá égette magát,
Istenem, minek még egy?
Minek fordult még egyet a világ?
Miért szürke vagy kék az ég?
Minek vigyorog rám a Nap?
Miért kelt fel egyáltalán
ha erőt úgysem ad?
Miért tudnak még mosolyogni az emberek?
Miért keljek fel,
úgyis tudom minden percemet…
S hagyom futni az időt…
Nap-Nap után…
nem is várok mást
mint lassú poshadást.
Közeleg a pillanat,
mikor hátat fordítok neked világ.
Egyel kevesebb,
kit érdelel?
Kinek árt?
Csak egy a millióból
egyetlen ég alatt.
Egyel kevesebb lesz
egyetlen éj alatt.
Addig is tündérem,
mondj értem egy imát,
nevess rám még egyszer,
lássam szemed sugarát.
Bújj hozzám közelebb,
érezzem illatod,
Ne várj tőlem semmit,
semmit sem adhatok.
Valaha emberből voltam,
most önmagam s mások árnyéka vagyok.
Pletyka leszek,
mely szájról-szájra jár,
pletyka leszek…
elrettentő példa,
nevem lesz az anekdota,
baljós széllel egybevonva.
Addig is tündérem,
mondj értem egy imát,
kérj nekem csendes álmot,
s gyors pusztulást.
Lépj tovább aztán,
élj boldog életet,
áztasd magad cukorba,
úgy a pillanat édesebb.
A tündér zöld volt,
íze s illata csalóka.
S bár a pillanat szép volt vele,
sötétből nem vált világosság,
az éjszaka még éjszaka…
Az eső lágyan fedte be arcom,
az utca kietlen…
cipőm pedig mint lelkem…
Sáros.
