Minden nyomasztó ölelése

mostanában bottal járnak,
és fejbe verik egymást a napok,
az órák megesküsznek ellenem,
és vadul egymásba hatolnak,
majd dolguk végeztével ismét
szétszakadnak, életet adva
egy másik zabigyerek percnek,
mely mihelyt órává tágul,
karmaival esik teremtőjének,
leöli és felemészti, amíg

akár egy nyomasztó spirál,
hull le rám ismét az éjszaka,
asztalomhoz gubózva figyelem
az ütések forgását, kívül állok
és üres vagyok, csak zajlik a folyamat
és kenik egymást a dolgok,
köztük semmi vagyok, és lézengek,
és Minden egyre csak hiteget,

Minden újabban főnököm lett,
és új utakat szab ki rám,
én láthatatlan vagyok,
létezni is kétes, hogy létezek,
ezért azt hiszi azzá formál,
ami neki épp feláll,
miközben bassza mellettem az időt,
az pedig szül még nekem perceket,
Minden mancsával magához szorít,
súgja, jó velem gyurmázni,
alakom alapból képlékeny,
nekem nem kell mukkanni,
csak ülni kell és csinálni
semmi dolgom,
míg Minden rám béklyózza
legújabb sercenő sugarát,
és azon kapom magam,
sorra karokat eresztek, vagy
talán Minden tapasztja őket rám,
és önfejéből mindegyik mást csinál.

ma villámba borult a reggel,
az eső álmot terített a szempillákra.
villámra tekerem, bár cseppet kesernyés,
beteszem a számba, elég vizenyős,
hát nem kell sokat rágni,
lenyelni kellemetlen,
de nem lehet üres hassal
csak úgy tovább állni.

épp kopog kopasz homlokom,
és a tököm már ezzel az egész
cseppfolyós reggellel igencsak
tele volt, mikor az utcán
beléd botlottam, s leolvastam
arcodról a képedt reakciót:

‘Ezt meg honnan vetette elő az édes élet?’

vetíti a képed,
ilyenkor szeretek a legjobban
megállni veled néhány szóra,
mert tudom, alig várod,
hogy megszabadulj tőlem,
csak ilyenkor érzem úgy,
lett egy közös pont, végre
egyet is értünk valamiben.

valami irdatlan köcsögséget mondhattam,
szoktam amikor még félig alszok,
és akkor is amikor nem tudok,
kérted,
fogalmazzak másképp,
vagy kérjek bocsánatot,
persze kijött ahogy lett,

kényelmetlen csendet hagytam
magam után, ahogy befordultam
a gyógyszertárba, láttam ahogy
hátrafordulsz, szemeidbe
ez meg mi a fasz volt vájva,
isten veled édes,
rákérdek a megszokott
belladonnás tablettámra,
mely a mellkas-bizsergető
férgeket ideiglenesen deaktiválja.

Minden a nyakamba hajol,
érzem bőrömön a leheletét.
ilyenkor nem zavar,
eltompítja a cucc, lerázódik
vállaimról ideiglenesen a lét,
szaglásszon Minden
és mind, amíg akar,

de egyszer csak belém harap,
s a semmiből az este ismét nyakamba szakad,
ugyanis az idő amíg baszott, a számítások
precizitását szokásához híven elcseszte,
az íróasztal mellett térek magamhoz,
és azon kapom egyik karom egyfeszt valami
apró kerekítésekkel variál, míg
a másik az adatbázisokban keresi a
hibás sorok közös vonását.

a harmadik felemeli tenyerét
és csakrája alapján méri fel környezetét,
míg a negyedik teszt szcenáriókkal babrál,
az ötödik mint valami féreg, rángatózik
mintha nem értené, s feszt ismételgetné,
mi ez a dolog kéremszépen,
elmondaná nekem is valaki?
ép testen épp este van baszki,
ezért a hatodik az ördöggel paktál,
míg a hetediknek mintha tele lenne a töke ha lenne,
és Isten helyett folyton a jégeres üveg után nyúlkál,
a nyolcadik meg letargikusan lóbálózik,
mert meg van győződve, rá vár a sarkon a halál,

mind teszi mit
Minden az idő hágása
közben rájuk szabott,
amíg ők bogarásznak,
hogy a fejlődés új tökélyévé váljak,
mint középpont,
csak stagnáló test vagyok,
már épp nem semmi, de egy
semmis polip, melyet kibuggyanó
végtagjai lassan szétszakítanak,
a testem feszül, s ha elszakad,
az agy vagyok, mely elkapja
talán a kiszakadó száj utolsó
nyögését, és utolsó hangjával
tintát hány a papírra,
és utolsó kilégzésével,
véletlen eligazítja,

na most polip vagy tintahal,
azt hinném magamhoz térek,
de Minden ellent mond,
rendre zsúfolják egymást a napok,
mindenüvé elérek,
és sehol sem vagyok,
tébolygok amint rám
telepedik egy új este,
mint akit fejbe vertek,
Minden irányváltásánál
szűkülnek a percek,
Minden szereti ha szűk,
mert az érzés feszes
és olyankor az idő
hosszabbnak érzi,
és keményebbnek hat,

úgy érzem kifognak,
agyon csapnak,
feldarabolnak,
lefagyasztanak,
kiolvasztanak,
tojásba mártanak,
prézlibe forgatnak,
aranyosra sütnek,
feltálalnak és
elfogyasztanak,

egy tengerparti bódéban
durranó hasmenése lesz
az első jöttment
másnapos szerencsétlennek.

Minden nem fejezte be velem,
Minden most új nyakat ad nekem,
új fület, és már bele is liheg,
nem adjuk meg magunk ilyen könnyen,
csináltam neked egy kipihent testet,
s rá egy cseppet elnyűttebb fejet,
és új tagokat tervezek neked,

ekkor sorra sercennek,
kibuggyannak és nőnek,
egyre többen vannak,
s teljesen bezsongnak,

a kilencedik többnyire összehúzza magát, de néha könyökére áll,
a tizedik macskákat etet, majd az alomba szart kapirgál,
a tizenegyedik mind hazahúz, ápolná családi kötelékeit,
a tizenkettedik most csapta magára az ajtót, munkát akar váltani,
a tizenharmadik homlokom bogarássza, és nyomkodja pattanásait,
a tizennegyedik az ablakból fürkészi a nőket, és szabadkozik,
a legformásabb valagot meg fogja csapni,
a tizenötödik emlékezteti kit szelídített meg, s vissza igyekszik fogni.
a tizenhatodik nyugat felé mutogat, mert onnan dől a lé,
a tizenhetedik ganesha ormányát fogja, s vezetne india felé,
a tizennyolcadik köröket ró a szekrényen a porba,
mert a világot be szeretné járni,
a tizenkilencedik henyerészik a párnán, álommá szeretne válni,
a huszadik a balta nyelét kajtatja, hipszter és egyedülálló szeretne lenni,
a huszonegyedik gyufát gyújt a sarokba s egyfolytában hív cigizni,
a huszonkettedik kinn van a konyhában és tisztogatja a garnélarákot,
a huszonharmadik szebbé akarja tenni a világot amit látott,
a képek kontrasztját és színmélységét igazgatja,
pedig a cuccot nem is ő, hanem a huszonnegyedik fotózta,
a huszonötödiknek sehol sem jut hely, ezért mérgében az asztalt csapkodja,
a huszonhatodik állatokat vetít árnyékával a falra, és magát szórakoztatja,
a huszonhetedik úgy csinál mintha két lábon táncolna,
ujjait összecsapja, mintha épp verbunkot nyomna,
a huszonnyolcadik a csend megszállottja, s számat mind befogja,
a huszonkilencedik ide-oda ugrál, és idegesít, mert hülye,
a harmincadik pólóm alatt bujkál, mert a kibaszott tömeggel sehogy sincs kibékülve,
a harmincegyedik váltig állítja ő gyermek, és matchboxokat toszogat,
a harminckettedik elegánsabbnak szeretne tetszeni, utálatos nyakkendőket mutogat,
a harmincharmadik beteges, és úgy tesz mintha pólyást ringatna,
a harmincnegyedik igen hiú, feszt kenceficéket keneget arcomra,
a harmincötödik filozófus rájött a világ nyitjára, és noteszem kutatja,
a harminchatodik úgy döntött, felvágja az ereit, a harminchetedik most szorította el,
és össze próbálja ölteni a harmincnyolcadik.
a harminckilencedik kortárs köteteket forgat, ihlet után turkál,
hogy elviselhetőbbé tegye ezt a macskakaparást, amit a negyvenedik váj,
de a negyvenegyedik diktálja morse kódban neki, akaratom ellenére,
de annál jobban idegesít a negyvenkettedik,
mert megrögzött, és a sliccem után kutakodik,
kérdőjeleket mintáz, a hasamon egyre lejjebb kúszva,
na mi van itt,
mi van itt,
míg a negyvenharmadik az összeset rendszerbe szeretné szedni,
és igyekszik a helyzetet kellő objektivitással kiértékelni,
de lehetetlennek tetszik,
mert egyre csak sercennek tovább
és nőnek ki testemből, akár a gombák,

testem ízelődik és elnyúlik,
ha összegömbölyödök talán
össze is érek, kemény vagyok
és hajlékony, sötét páncél
egy laza vasmellényen,
alatta folyékony gumi az izom,
vagy az már a lélek,
szám sarkába csápokat eresztek,
nézd már, ha úgy akarom,
ezek csattanva összeérnek,
mire a kezek értetlenül hadonásznak,
letűntek róluk az ujjak, kiéleződnek,
és íves lábakká lesznek, párokba
rendeződnek, míg egyre
sercennek és nőnek új társaik,
most egymáshoz igazodnak,
és abbamaradnak baromságaik,
kilencvennyolc,
kilencvenkilenc,
lassan Minden talán végtelen lesz,
oda ér ahova tetszik neki, vagy elmegy,
és az idő baszását befejezi,

mire kisercen és párja mellé nő
az utolsó sorba a századik,
és katonás ütemmel utamra indít a lánc,
kinyitom az összes szemem,
Fényhozó vezet csápomnál fogva
valami homályos alagúton át,
néha hátra kacsint, szeme
betegesen lángol, és véres szája
sarkán visszafogott vigyor inog,
rettegek és lázban égek,
nem tudom mire vélni a dolgot,
mi a terve, vagy mi vár rám odaát,
míg ő egyre csak húz maga után,
és rendre dúdolja és dúdolja:
“Szép város Kolozsvár”.